Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök hallgatók részére (Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2001)

4. Mezőgazdasági vízhasznosítás - Az öntözés

valamint a berendezések elavulása és a kiváltásukat akadályozó tőkeszegénység szerepel. 1990-re a nyilvántartott és vízjogi engedéllyel ellátott öntözőtelepek területe 300 ezer hektárra csökkent, de ezek kihasználása is gyenge volt. Egyre fontosabbá vált a főművek, az üzemközi művek és az öntözőberendezések rekonstrukciója, ami azonban - főként pénzhiány miatt - nem valósult meg kellő ütemben annak ellenére, hogy az öntözésfejlesztést segítő állami támogatások jórészt a régi szinten maradtak. 1993-ban már csak 185 ezer hektáron folyt öntözés, átlagosan 200 mm víz felhasználásával, és a rendelkezésre álló főművi vízszolgáltatási kapacitás 59%-ának öntözési célú kihasználásával. Az akkori felmérések azt mutatták, hogy öntözőberendezéseinknek közel egyharmada korszerű, a legújabb technikával fölszerelt, egyharmada még működőképes, de elavulóban van, egyharmada pedig gyakorlatilag alkalmatlan hatékony öntözésre.

Az időközben megvalósult rendszerváltozás és az azt követő privatizálás, valamint a piacorientált és a piac által meghatározott termelés kialakulásának hatására - sajnálatos módon - tovább csökkent az öntözés jelentősége és területi kiterjedése egyaránt. Az öntözött szántóterület több év átlagában sem haladta meg a 120-130 ezer hektárt, nem volt meghatározó a gabonaágazaton belül sem. Elsősorban az árukukorica, a cukorrépa- és a burgonyatermesztésben jelenlett az öntözés a gazdálkodóknak jövedelemnövelési, termésbiztonsági eszközt. Az agrárágazat átalakulásával párhuzamosan - 1990-1996 között - csökkent a szántóföldi öntözés volumene, évről évre a szántóterület 2%-a körüli területet öntöztek. A tömegtakarmányok öntözése például teljesen kiszorult a gazdaságosan öntözhető növényállományok köréből. Stabilan csak a zöldség- és a gyümölcstermesztésben, valamint egyes, főként ipari feldolgozási] növények (cukorrépa, dohány, burgonya) termesztésében jelentkezik olyan igény, amely a termelőket továbbra is az öntözés alkalmazására készteti. Az öntözés üzemi mérete elaprózódott, a vízigények területileg szétszórtan jelentkeznek, a birtokkoncentráció mindent megelőző feltételévé vált az öntözés koncentrált területi fejlesztésének (Kocsondiné, 1997). A kidolgozás alatt álló Nemzeti Agrárprogram mindazonáltal számol azzal, hogy a rendszeresen jelentkező aszálykárok csökkentésében továbbra is kulcsszerepet betöltő öntözések - az agrártermelés fejlesztésével és integrációjával párhuzamosan, a komplex területfejlesztési programok keretében — 2000 után újra fejlődésnek indulnak, hiszen az öntözésfejlesztés gazdasági indítékai változatlanok. Ennek azonban alapvető feltétele az agrártermelés fellendülése, a gazdálkodók érdekfelismerése és az öntözésfejlesztéshez nélkülözhetetlenül szükséges többletfinanszírozási képességük növekedése.

Az öntözések fejlesztésével kapcsolatban a vízgazdálkodás álláspontja az, hogy a vízügy feladata a más ágazatok által megfogalmazott igények kiszolgálása és nem a vízügy döntési kompetenciájába tartozik a fejlesztés mértékének és alapjainak meghatározása. Az öntözést a vízügy járulékos feladatként tekinti, hiszen az alapvetően piacfüggő és piacorientált tevékenység, amelynek fejlesztéséhez ismemi kell a termelésfejlesztés és a földhasználat konkrét igényeit. Mindazonáltal a vízhasznosítást érintő, ún. „kínálati terveket” egy-egy térség vízgazdálkodásának komplex fejleszté-