Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
I. rész. A magyar kultúrmérnöki intézmény - A kultúrmérnökség és a vízjogi törvény. Irta: Rohringer Sándor
56 ROHRINGER SÁNDOR államvagyonnak, a többi folyót magánvagyonnak tekintette. Az önkény- uralom megdőlte után továbbra is az osztrák polgári törvénykönyv maradt mérvadó. A vizekre vonatkozóan az 1870-es évek elején készült közmunka- és közlekedésügyi miniszteri javaslat, sajnos, továbbra is fenntartotta a folyóvíz tulajdonjogára vonatkozó korábbi felfogást, és nem igyekezett a vizek szabadabb használatát biztosítani. A múlt évszázad 80-as, 90-es éveinek szelleme a legerősebb gazdasági liberalizmus volt és ennek véletlenül a legjobb hatása volt a magyar vízjogi törvény megalkotására és gyakorlatára. Mutatja ezt az is, hogy az 1885. évi vízjogi törvény 54 éves fennállása után ma is érvényben van. Ez a tény mindenesetre igazolja a törvény alapelveinek korszerűségét és jóságát. Minél tovább haladunk abban az irányban, amely az államgazdaságban a szociális gondolat felé vezetett, annál inkább válik be ez az öreg törvény. Lehet helyenkint hézagos, meglátszik rajta itt-ott erős viták és megalkuvások közötti születése, de alapelvének értékénél fogva időtálló, mert nem tűr kényszert vagy sablonos megkötöttségeket a víz használatában. A vizet közjónak, köztulajdonnak tekinti, tehát a legszociálisabb alapon kezeli, és a víz szállító, hajtó, és éltető erejének kihasználását a legmesszebbmenően teszi lehetségessé. A legtöbb ország vízjogi törvénye ismételt változásokon ment át, mert időnkint alkalmazkodnia kellett a szabadabb felfogáshoz. A korral járó mai szociális felfogással a mi törvényünk már eleve összhangban volt, nem volt szükség lényegbemenő változtatásokra. Az angol, német, francia törvényekben hosszú időkön át az a vezérgondolat uralkodott, hogy a tuta- jozható és hajózható folyók vize, medre és partjai az állam tulajdona, vagy esetleg nagyobb közületek — tartományok — tulajdona lehet. A kisebb patakok, források, — amit nálunk a szabad rendelkezés alatt álló, vagyis magánvizek jelentenek —, teljesen magántulajdonban vannak. Érdekes, hogy talán egyedül az olasz felfogás kivétel. Lombardiában már az 1216. és 1396-ik évi milánói statútumok a legszélesebb körben biztosították a víz használatát. Ennek a szabad felfogásnak s a maguk korában páratlan pontosságú vízmérő- és elosztóműveknek, amelyek a vízmennyiségek — dis- penzák -— legkisebb részletekig terjedő elosztását tették lehetségessé, a kiterjedt irodalomnak, és a jól képzett kultúrmérnököknek köszönhető elsősorban, hogy Lombardia át meg át van hálózva öntözőcsatornákkal, és valóban Olaszország virágoskertjének mondható. Nagyon messze vezetne és nem járna különösebb haszonnal, ha részletesebben kitérnék azokra a vajúdásokra, melyeken a francia, olasz és német törvények a legmesszebb múlttól mostanig átmentek. A különböző népek vízjogának kifejlődését a vízjogi alapelvnek, a víz jogi természetének maradi felfogása s ezenkívül az akadályozta, hogy nem általános irányelvek szerint szerkesztették meg a jogszabályokat, hanem inkább egyes esetek szerint részletezték a teendőket. Mondhatjuk, hogy az esetről-esetre felmerült szükségletekhez mérték
