Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
I. rész. A magyar kultúrmérnöki intézmény - A kultúrmérnökség és a vízjogi törvény. Irta: Rohringer Sándor
nyűnk volt, — csupán az 1840 : X. t.-c. tartalmazott alapvető intézkedéseket. Azonban ezek is csupán a vizek rendezésére, és nem használatára vonatkoznak. A törvény már kimondja azt az elvet, hogy újabb vízimunkálatok hatósági engedély nélkül nem létesíthetők, tehát a vizeket és a vízimunkálatokat a hatóság felügyelete alá helyezi. De az akkor még fejletlen gazdasági viszonyok közt a vízhasználati kérdéseket nem érintette, ha nem is állott fejlődésük útjába. Akkoriban a víz jogi természete s ebből folyólag a víz használata még tisztázatlan ügy volt. Csupán Werbőczi Hármaskönyvének az a kijelentése lehetett irányadó, mely szerint: «A vizek, folyamok, halastavak, a vízfolyások és a malmok a birtok tartozékain. A Hármaskönyvnek ez a meghatározása a későbbiekben nagy akadálya volt a kibontakozásnak. Jelentékeny pártja volt ugyanis azoknak, akik a vizet szószerint a nemesi birtok tartozékának tekintették. Anélkül, hogy elébe akarnánk vágni a későbbi magyarázatoknak, megjegyezzük, hogy a Hármaskönyv meghatározása már első pillanatban sem tiszta, mert a malmok és a vízfolyások medre ingatlanok lévén, nem azonos jellegűek a vizekkel, tavakkal és vízfolyásokkal. Az előbbiek lehetnek a birtok tartozékai, ami azonban a folyóvízre, mint meg nem fogható ingó dologra, nem vonatkoztatható. Igen érdekes magyarázatot ad erre a vízjogi törvényt előkészítő tárgyalások során Dárday Sándor azokkal szemben, akik a folyóvizet a Hármaskönyvre hivatkozva magántulajdonnak kívánták tekinteni. Dárday szerint nem a vizek tulajdona volt a földesúré, hanem a haszonvétele, melyek ép ezért úgynevezett királyi kisebb haszonvételek (regálék) voltak (malomjog, halászat, révjog stb.). A regale, — szerinte, — sohasem jelentette a víz tulajdonát, hanem a földesúrnak királyi adományból származó hasznait és javadalmait értették rajta. Ennek köszönhetik a földesurak, hogy a földtulajdon felszabadításával nem vesztették el a jogokat. Hozzátehetjük azt a magyarázatot is, hogy a régi magyar közjog szerint a birtokadományozás a szentkorona jogán történt, a földesúr tehát csak használója volt a birtoknak. Eszerint a folyóvíz sem volt magántulajdon s így a földesúri jog megszűntével a vizek magántulajdonáról beszélni, és ezt a Hármaskönyvre alapítani, nem volt indokolt. Vízhasználati törvény hiányában a Magyar Gazdasági Egylet 1843-ban készített egy öntözési törvénytervezetet, amelyben a folyóvíznek öntözési célra való átengedését javasolják olyképen, hogy: «Oly folyóvizek fölöslegtömegét, melyet a határbeli földesúr vagy közbirtokosság vízmüveire vagy öntözésre nem használ, azok, akiknek földjeik a folyóra dűlnek, mezőik öntözésére szabadon használhatjáh. Ez a tekintélyes testület tehát meglátta egyrészt a közszükségletet, másrészt világos, korszerű magyarázatát adta a Hármaskönyv sokaktól maradian értelmezett kitételének. A bekövetkezett szabadságharc későbbre halasztotta a megoldást. Az utána életbelépett osztrák polgári törvénykönyv visszafelé haladt, mert a hajózható és tutaj ózható vizeket, medrüket és partjukat is A KULTÚRMÉRNÖKSÉG ÉS A VÍZJOGI TÖRVÉNY 55
