Thyll Szilárd (szerk.): Talajvédelem és vízrendezés dombvidéken (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1992)
I. A lejtők talajvédelmi és vízrendezési feladatai - 2. Madarassy L.: A talajvédelem feladatai
sehol sem kerülhetnek közelebb a nyugalmi rézsű vonalához a vízmosás mélységének háromszoros távolságánál. Az erdősáv, erdőpászta szélessége legalább két-háromszorosa legyen a famagasságnak (20 — 60 m), hogy a kellően hatékony vízszabályozó avarszőnyeg létrejöhessen. Ha a síkhoz közelállóan enyhe lejtésű a befásítandó terület, akkor célszerű, meredekebb helyeken pedig elengedhetetlen a padkás talaj-előkészítés. A padkák egyúttal a vízelosztó, vízterelő, vízszivárogtató szerepkört is betöltik. A fákat, cserjéket sűrű hálózatban, 100 — 140 cm sortávolságban, 50 — 100 cm tőtávolsággal, háromszög kötésben ültetjük, hogy az állomány minél hamarabb záródjék, továbbá a lefolyó vizet is minél jobban szétterítsék és mozgásában fékezzék. A szétágazó vízmosásfejek ágai és a terepet sűrűn megszaggató vízmosásrendszerek között elhelyezkedő zavartalan tereprészek többnyire annyira kis kiterjedésűek, hogy ott gépesített mezőgazdasági művelés nem folytatható. Ezért célszerűbb ezeken szintén erdőt létesíteni, ami egyébként is gyakran az egyedüli racionális területhasznosítási mód. Az így kialakuló nagyobb összefüggő erdő ezeken az erősen veszélyeztetett és sebzett területeken jóval nagyobb hatékonysággal tölti be a vízszabályozó szerepkört. Ha a területhasznosítás- racionalizálási tervek esetleg kaszálóként vagy legelőként kívánják e területrészeket fenntartani, gondoskodni kell, lehetőleg kerítéssel, a csatlakozó vízmosásfásítások megfelelő védelméről. Az esetleges legeltetés bármilyen formája a legrövidebb időn belül hatástalanná teszi a vízmosásfásításokat. A vízmosások fenekén vonul le a legnagyobb mennyiségű víz. A védőfásítás kivitelezéséhez nincs mindig elegendő terület. Legveszélyesebbek a keskeny, mély, kanyargó vízmosások. Rendszerint teljesen befásíthatók jól sarjadó, gyors növekedésű fafajokkal. Erre a célra az igényesebb fajok is alkalmasak lehetnek, mivel a vízellátottság rendszerint jó, és az állandóan képződő hordalékban sok tápanyag rakódhat le. Füzek, nyárak, akác, esetenként fenyőfélék is jó növekedést ígérnek. Az előzők talaját záródásukig érdemes lazítani. A telepítés gödrökbe történhet. Ha vízmosásban nagy mennyiségű víz vonul le, vagy azok nagy esésűek, feneküket az eséstől függően 10 — 15 m távolságban gátakkal tagolják a víz sebességének csökkentése és a hordalék lerakódása érdekében. Jó eredményeket adhat a kő-, a föld-, a rőzsegát is, de legcélszerűbb halászgát formájában fűzből, zártabb erdőkben kevésbé fényigényes égerből kiképezni. Ezek gyökeret eresztenek, ezáltal nagy mértékben fokozzák a fenékgátak stabilitását és tartósságát. Kedvező esetekben koronájuk össze is zárul, és így a vízmosásfenékben elősegíthetik az erdő vízszabályozó szerepének az érvényesülését. A gátak élvonala befelé lejtsen. így a levonuló víz a gát közepén és nem a bekötésnél csap át. Az állékonyság biztosítása céljából a vízmosás feje felőli részen, a gát élétől 1-1,5 m távolságra ívesen hajló homorú töltést célszerű kiképezni. A gátak kétszeres magasságával egyező mélységig építsük be a rézsűt. Felette a rézsűt a nyugalmi rézsű vonaláig dolgozzuk le. 111
