Szlávik Lajos: Szembenézünk az árvizekkel - a 2013. évi árvizek és belvizek krónikája (2013)
Települések - Báta
FOLYÓK, EMBEREK Történetek, gondolatok - nemcsak árvízről Idegenvezetés Élesen csörög a telefon, felülök az ágyban, nyúlok a sötétben világító pont felé. A kijelzőn látom a hívó nevét, fölötte az időt: éjjeli egy óra múlt. Az álmos hallómra rögtön jön a válasz: — Tizenöt percen belül ott lesz érted a kocsi. B.-ra kell menned, állítólaggond van az ideiglenes védvonallal - közöli a törzs ügyeletese. — Elszakadt? - kérdezem szinte automatikusan. — Nem, de állítólag gáz van! Néhány másodpercig még ülök, míg összerakom a fejemben a település alig kétnapi „képét”, amit ottani bejáráskor rögzítettem magamban. Védelmi szempontból semmi különös — 2000 óta immár a negyedik nagy árvíznél - az itt már jól bevált módszert követve építették, erősítették a mélyfekvésű területen lévő lakóházak védelmét, mintegy két kilométer hosszban kiépített védvonallal. Helyiek, katonák, katasztrófavédelmisek és távolról jött önkéntesek dolgoznak a mieink műszaki irányításával. A nyüzsgés is ugyanaz, mint az előző árvizeken: a védelmi bizottság, a vízügy, a katasztrófavédelem, a honvédség, és a karitatív szervezetek képviselői láthatók a településen. Mindezekről a média rendszeresen tájékoztat. Magamra kapom a ruhát, a hátizsákba esőkabát, üveg víz, kézbe gumicsizma. Szekszárd város moteljének bejárata előtt állok, az utcán egy lélek se, kellemes hűvösség. Elsőként igazgatónk CS.I. érkezik kocsival, akit — rögtön látom--, elhagyott az ilyen helyzetekben is szokásos nyugalma. Tájékoztat a helyzetről. Az Országos Műszaki Irányító Törzs jelzése szerint a településen kiépített védelmi vonal egyes szakaszai nem megbízhatóak, félő, hogy tönkremennek. — De ept miért közvetlenül tőlük kell megtudnomt — kérdezi dühösen. Áttekintve az elmúlt napok munkáját, a bejárások tapasztalatait, nem értjük ezt a riadalmat. Közben megérkezett T. S. védelemvezető-helyettes, aki kocsival visz ki a helyszínre. Beszállok. Ami belefér, irány B., útközben megbeszéljük a lehetséges változatokat, a teendőket, a legrosszabbat is. A kis község utcái kihaltak. Néhány méterrel lejjebb, a „magasparton” látni a fáklyák és az aggregátoros világítás fényében a sötétbe vesző védművet, amit oly’ jól ismerünk már jó néhányan. Csadakozom két kollégámhoz, akik már várnak. P. F.-hoz, akit öt napja a Tolna megyei szakaszmérnökségről irányítottak át ide műszaki irányítónak, s másik kollégámhoz L.CS.-hoz, aki nemrég érkezett a törzsből. Mindketten tapasztalt szakemberek. A védművön katonák dolgoznak, helyenként homokzsákokkal erősítik az éjszaka folyamán megázott földművet, ami valóban bizarr képet mutat az itteni talaj adottságait kevésbé ismerő számára. De emlékezetem szerint más helyszíneken is tapasztalhattunk már hasonló helyzetet és jelenséget. Mikor a beépített talajnak tönkre kellett volna menni, jelenlegi ismereteink szerint, mégsem következett be baj. így van ez az itteni lösszel is, ami bizonyos helyzetekben rendkívül kedvezőtlenül viselkedik, különösen ha eső is áztatja. Azt mindjárt megállapítottuk, hogy már szikkad a föld, így az állékonysággal nem lesz baj, de fokozottan kell figyelni. A közeledő hajnalban végigjárjuk a teljes védvonalat. Háztól házig, átvágott kerítéseken, kidöntött falú fészerek között. A megmozdult vagy bedőlni készülő zsákokat, puhuló földművet az éjszakai műszakban lévő kollégák, katonák javítják. Mindenhol megállunk, váltunk néhány szót a védekezőkkel, megbeszéljük a teendőket. A védvonalon leszurkált, csonkig égő fáklyák, mint időmérők jelzik a szolgálat végének közeledtét. Még csillagok ezrei fénylenek az égbolton, de keleten halvány fénycsík jelenik meg. A falu főutcáján baktatunk visszafelé a teljes szakasz bejárását követően, gumicsizmánk klaffogását hallgatva, miközben konstatáljuk, nincsen semmi probléma a véd- mű állékonyságával. Kel a Nap. Szembe találkozunk a védelemvezetőnkkel és helyettesével, valamint az önkormányzati védekezés irányítására az OMIT-től kirendelt kollégával, K. L.-val. Jelentést teszünk a látottakról. Ok továbbmennek, hármasban vitatják meg az éjszakai eseményeket és a további teendőket. Kollégámmal visszaérünk a „bázisra”, a település szivattyútelepének volt kovácsműhelyébe, ahol a néhány nap óta sebtiben kialakított önkormányzati védekezés vízügyi ösz- szekötő központja működik. Az ide kirendelt hölgyek nagy igyekezettel és szakértelemmel végzik feladatukat. Leülünk a mintegy másfélszáz éves műtárgy mellvédjére, lehántjuk magunkról a meleg ruhadarabokat, és a csizmát. Érkezik a gátőr a „hatórás leolvasása”, a Duna még árad. A víz tükörsima, apró párafoszlányok szállnak fel róla. A csendet erősödő emberi hangok és lépések zaja töri meg. Nagyobb csapat éjszakás katona közeledik. Megállnak a szivattyútelep bejárata előtt, beszélgetnek, néhányan cigarettára gyújtanak, be-benéznek az ajtón, de nem mennek be az épületbe. Odamegyek hozzájuk. Üdvözlöm őket. Ideiglenes védmű Bétán- Szívesen körbevezetem magukat a szivattyútelepen - mondom, amit elfogadnak. Rendhagyó helyzet, ötlik fel bennem a gondolat, miközben „mesélek" nekik a terület ár- és belvízmentesítéséről, és bemutatom a 19. század csúcstechnikáit, a ma is üzemképes szivattyúikat, amit őszinte érdeklődéssel hallgatnak és szemlélnek. Az ismertetőt követően elköszönünk egymástól. Hat óra, a műszakváltás jól ismert képei: a munka átadás-átvétele. Az éjszakások fáradtan, a nappalosok álmosan. A kis műhelyben a hölgyek kávét készítenek, én is kérek. Apró kortyokban ízlelem, hátamat a mellvédnek támasztva nézem a sima vízfelszínt. Horváth Emil Ideiglenes védmű Bétán
