Szalai György: Ember és víz (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1987)
Az ember és víz kapcsolatrendszerének változása a történelem folyamán - Középkor
folyó medrét, amely kénytelen magának új medret vagy medreket kialakítani (ágakra szakadozik). A folyó medre tehát vándorol, helyét változtatja, mindig új és új kanyarulatok keletkeznek, amelyek holtággá válnak, ha a folyó elhagyja őket. A régi és az új folyómedrek széles sávban szövik át a síkságot, a folyó völgyét. Árvíz idején a folyóágakból kiönt a víz, és (természetes állapotban) szabadon bejárja a síkságot, óriási területeket önt el. Minél hosszabb ideig tart a magas vízállás, annál nagyobb a veszély, hogy a síkság — különösen annak mélyebb fekvésű részei — mocsárrá változik, lehetetlenné téve a mezőgazdasági művelést. Ezért az ember már az ókorban kísérletet tett a folyók gátak közé szorítására, hogy a termékeny síkságot megvédje az áradásoktól, és a mocsaras területeket lecsapolhassa. E korai próbálkozások eredményeit a történelem viharai nagyrészt elsöpörték, de már a középkor idején újból megkezdődött az ember küzdelme a vízzel, ami a XVII—XVIII. században nagy lendületet vett, majd a XIX. és XX. században teljesedett ki. Közép-Európában a XII. században építették az első folyó menti védőgátakat. Ezek ugyan védték az árterületeket (a síkságnak azt a részét, amelyet a folyó árvizei természetes állapotban bejártak), de ugyanakkor megnehezítették a védett területek víztelenítését (mert útját állták a mederbe igyekvő, csapadékból keletkezett lefolyó vizeknek) is, ami újabb problémát vetett fel. Nyugat-Európában a vízzel — a tenger ellen — folytatott harc több mint egy évezredre nyúlik vissza. A parasztok már a VIII. évszázadban megkísérelték, hogy az Északi-tenger ellen megvédjék a partot. Felépítették az első gátakat. A népvándorlás után, a korai feudalizmus korában Németalföld belső területein megkezdődött az erdőirtás. Az őserdők helyén falvak keletkeztek, s ekkor kezdődött meg a nagyarányú védelmi harc az Északi-tenger ellen: a tengerparti lápos vidékeket fokozatosan megvédték a tengertől. A folyótorkolatoknál és az Északi-tenger partján összefüggő gátművek épültek. A tengerár azonban szakadatlanul ostromolta a gátakat, amelyek gyakran szakadtak át (1170, 1218, 1287, 1290, 1362, 1377 stb.). A krónikás így emlékezik meg az egyik tengerárról: „1634. október 11-én este 10 órakor egyetlen óra leforgása alatt az északi part mindenestől eltűnt. Több mint 6200 ember és kereken 50