Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)

2. Várallyay György: Az öntözéses gazdálkodás talajtani alapjai

tálán üzemeltetésének nehezen megoldható feladata: csatornák begyomosodása —- feliszapolódásának gyorsulása gyakoribb tisztítás és karbantartás szükségessége.

A K mozgékonysága az N-é és a P-é között helyezkedik el. Esetenként számítani lehet a Ca kilúgzódására is. Karbonátos talajokban ennek nincs különösebb jelentősége, kis karbonáttartalmú, kis pufferkapacitású (kis agyag- és szervesanyag-tartalmú), semleges vagy gyengén savanyú kémhatású talajokon azonban a talaj savanyodásának veszélyét rejti magában, annak káros következményeivel (tápanyag-antagonizmusok; fokozódó fixáció és immobilizáció stb.) együtt.

2.4.3. Az öntözés hatása a talaj vízháztartására

Az öntözővíz kitermelése során a felszíni vizek (folyók, tavak, tározók stb.) a talajvizek, a rétegvizek vagy ritkábban a mélységi vizek készlete csökken. A csökkenés mértéke és annak következményei a kitermelt víz mennyiségétől, a kitermelés intenzitásától, a felhasználás körülményeitől, valamint az utánpótlás lehetőségeitől és mértékétől függnek. A felszíni vizek öntözésre való felhasználásának nincs jelentősebb közvetlen hatása a talaj vízháztartására, legfeljebb a vízminőség valószínűsíthető megváltozásán keresztül.

A felszín alatti vizek kitermelése a talaj vízháztartásában a következő változásokat okozhatja (a jelek magyarázatát lásd a 2.18. ábrán):

— ha horizontális utánpótlása (G) kisebb, mint a kitermelés mértéke, süllyeszti a talajvízszintet (d)\

— ennek következménye az i és kisebb mértékben a K csökkenése; az i csökkenése mérsékli (vagy megszünteti) az esetleges sókilúgzás lehetőségeit a talajszelvényből a talajvízbe; a K csökkenése jó minőségű talajvíz esetén kedvezőtlen (csökkentve a növényzet alulról, a talajvízből való vízellátásának mértékét), rossz minőségű talajvíz esetén viszont kifejezetten előnyös (csökkentve a talajvízből a talajvízszint feletti talajrétegekbe jut[hat]ó vízoldható sók mennyiségét, mérsékelve a másodlagos szikesedés veszélyét);

— a mélyebb talajvízszint feletti háromfázisú zóna nagyobb abszolút és vízzel nem telített (tehát víz befogadására alkalmas) hézagtere növeli és gyorsítja a felszínre hulló víz talajba szivárgását (7), csökkenti a belvízveszélyt és a túl bő nedvességviszonyok valószínűségét és gyakoriságát.

Az öntözést szolgáló műtárgyak és egyéb műszaki létesítmények (tározók, csatornák, duzzasztók, vízelosztó rendszerek stb.) hatása a talaj vízháztartására elsősorban azok szivárgási veszteségeiből adódik. Ide sorolhatók a nem megfelelő szigetelésű, burkolatlan vagy nem eléggé vízzáró talajon létesített tározók, a — helyenként magas vezetésű — burkolatlan földcsatornák szivárgási veszteségei vagy a nem egyenletes vízelosztásból és az ennek következményeként előforduló túlöntözésből adódó szivárgási veszteségek. Ez utóbbiak különösen rizstelepeken és felületi öntözéseknél lehetnek igen jelentősek, és — különösen kedvezőtlen talaj- és domborzati viszonyok esetében — elérhetik a 40 — 60, illetve 30—40%-ot. Ilyen jelentős talajvíztáplálás- többlet még megfelelő horizontális talajvízmozgás esetén is talajvízszint-emelkedést okoz, még inkább természetesen a lassú horizontális szivárgáséi, „pangó” talajvizek esetében. Jól megfigyelhető volt ez a hatás például a Keleti-főcsatorna és a Tiszalöki

90