Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
1. Szalai György: Az öntözés szerepe a mezőgazdasági termelés fejlesztésében
giában előírt egyéb feladatoktól, azokkal mindenkor összehangoltan végezhető, alkalmazása éppen ezért magas színvonalú, intenzív termeléshez kötött. Míg ez nem valósul meg, addig csupán a vízháztartás-szabályozás elemeinek, a vízrendezésnek és az öntözésnek egymástól többé-kevésbé elválasztott, különböző szintű megoldásait tapasztalhatjuk. Részben éppen ez lehet az oka annak, hogy az öntözés — mint a nedvességszabályozás egyik eszköze — korábban nem hozta meg nálunk azokat az eredményeket, amelyeket elméleti megfontolások alapján elvártak volna tőle. A gyakorlat még nem volt felkészülve rá, az előírt általános útmutatások alapján nem lehetett azt kielégítő módon, jó hatékonysággal végrehajtani. Az öntözés, mint a vízháztartás szabályozásának egyik eszköze, csak a termesztéstechnológiába építetten lehet eredményes. A talaj vízháztartás-szabályozásának a jövőben világszerte megkülönböztetett jelentősége lesz az élelmiszer-termelés fokozásában (Láng—Csete—Harnos, 1983; Várallyay, 1978; Várallyay és mtsai, 1980). A talajtermékenység megőrzésének és fokozásának, a növényi terméshozamok növelésének vitathatatlanul ez lesz egyik — stratégiai jelentőségű — kulcskérdése. Nagy biztonsággal előre jelezhető ugyanis, hogy a víz válik a növénytermesztés és ezen keresztül természetesen az egész mező- gazdaság döntő korlátozó tényezőjévé. Nem túlzás azt állítani, hogy a Föld rohamosan szaporodó népességének léte, mennyiségileg és minőségileg egyaránt ugrásszerűen fokozódó élelmiszerigényének kielégíthetősége elsősorban a vízkészlet-gazdálkodás megoldásának sikerétől függ. Az extenzív (mezőgazdaságilag művelt területek kiterjesztése az arid és szemiarid övezetekben) és intenzív (nagyobb terméseket adó intenzív fajták fokozott ökológiai igényeinek kielégítése, a növények optimális víz- és tápanyagellátásának megközelítése, nagy műtrágyaadagok kedvező érvényesülésének, agrotechnikai műveletek időben és megfelelő minőségben való elvégzésének lehetővé tétele, a termésbiztonság fokozása stb.) irányú mezőgazdaság-fejlesztés vízigénye egyre nagyobb. A mezőgazdaság rendelkezésére álló vízkészletek viszont egyre kisebbek. Egyrészt az ipar, az urbanizáció, az üdülés sib. ugyancsak nagymértékben fokozódó igényeinek szükségszerű kielégítése miatt — a vízkészlet-gazdálkodás alapelveinek és a természetvédelem követelményeinek szükségszerű betartása mellett — egyre kevesebb víz áll a mezőgazdaság rendelkezésére. Másrészt a különböző irányú vízfelhasználás gyakran vezet a víz minőségének jelentős mértékű romlásához, ami a mezőgazdasági célra felhasználható megfelelő minőségű vízkészlet további csökkenését vonja maga után. A növekvő igények és a csökkenő készletek közötti ellentmondás csak új vízkészletek feltárásával és/vagy a vízfelhasználás hatásfokának növelésével oldható fel. Az előbbi gyakran szintén a vízminőségkorlátokba ütközik (pl. a viszonylag nagy sótartalmú talajvizek öntözésre való felhasználása stb.), a tengervíz sótalanítása pedig ma még olyan energiaigényes és költséges, hogy ivóvízellátásra is csak kivételes esetekben jöhet szóba, öntözővíz „előállítására” azonban még hosszú távlatban sem vehető reálisan számításba. Megfelelő minőségű új vízkészletek feltárására Magyarországon is igen kevés lehetőség van. A mezőgazdasági vízellátás alapvető és elsőrendű feladata a vízfelhasználás hatékonyságának javítása, hatásfokának növelése. Mivel ez a hatásfok ma még többnyire a viszonylag fejlett öntözési, illetve mezőgazdasági vízgazdálkodási kultúrájú országokban is csekély, fokozásában nagy potenciális lehetőségek rejlenek. 12
