Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Matos Károly: A meliorációs szervezése - A lejtős területű gazdaságok talajvédelmének szervezése
Az 1-2%-os lejtők lényegében sík területek, talajvédelemre általában nem szorulnak, de meliorációjuk mindenképpen indokolt. E területeken az éghajlati és a talajadottságoktól függően minden növény eredményesen termelhető. Általában igen jó víz- és tápanyagforgalmú talajok. A növények elhelyezésekor elsősorban a kapás- és az ipari növények, az egynyári pillangósok és a szálas, valamint a nagy tömeget adó takarmánynövények arányát kell e területeken növelni, mert gazdaságos termelésükhöz itt igen jó feltételek teremthetők. E tartományban találhatók azonban azok a területek is, amelyeket a lejtőről lezúduló víz, a megáradt patakok, a zöldáradás gyakran elöntenek, továbbá itt találhatók állandó vízfelületek, mocsaras részek is. Ezek megfelelő melioráció után (vízrendezés, talajjavítás) az előbbieknek megfelelően hasznosíthatók. Enélkül szántóföldi művelésük időszakos, feltételes, csak rövid tenyészidejű takarmánynövények termelhetők rajtuk. A 2-5%-os lejtők általában sík vagy hullámos felszínű területek, bizonyos fokú eróziós károk már lehetnek. Egyszerű talajvédelmi rendszabályok alkalmazásával szántóföldi kultúrák gazdaságos termesztésére alkalmas területek. Mély vagy közepesnél mélyebb termőrétegűek, humuszszintjük állandóan csökken. A táblák kialakításakor, a talajművelési és a vetési irány megválasztásakor be kell tartani a talaj- védelem szabályait. A záporok okozta eróziós károk csökkentésére a talaj borított- ság, illetve a lejtőre merőleges irányú hullámos talajfelszín kialakítása fontos. E területeken bármely növény — a talaj- és az éghajlati adottságoktól függően — termeszthető. Általános elvként elfogadható, hogy a gazdaság a kapás, az ipari, a lédús takarmányok és egyéb igényes kultúráit lehetőség szerint a két lejtőtartományban (0—5%) helyezze el. Ez nemcsak talajvédelmi szempontból fontos, hanem a termelés természeti adottságai, valamint a kézi- és gépimunka-ráfordítások, szállítások fajlagos mennyisége és a gépesítéstechnikai lehetőség miatt is szükséges. Ezeknek a kultúráknak a fajlagos munkaráfordítási, főként pedig szállítási igénye ugyanis nagy. Dorgai (1974) adatai szerint 8%-os lejtőn 5—10%-kal, 25%-os lejtőn 26—32%-kal nő a gépköltség, azonos mennyiségre vetítve. A cukorrépa gépköltsége pl. 8— 12%-os lejtőn 18—28%-kal, a kukoricáé pedig 16— 17%-kal több, mint sík területen. Az 5— 12%-os lejtők általában sík vagy hullámos felszínűek, gyakori ellenesésekkel hajlatokkal, vízlevezetőkkel szabdaltak. Az erózió veszélye jelentős, főként hóolvadás és záporok esetén. A talaj termőképessége a gyakori lemosódások miatt változó „foltos”, általában közepes vagy annál jobb, de kiegyenlítetlen. A talajvédelemre szoruló területek legnagyobb része (70% körül) ebbe a lejtőtartományba tartozik. Művelésük az általános gépekkel megoldható; speciális, lejtőre kialakított gépekre alig van szükség. A termeszthető növények skálája elég széles, az igényesebb kultúrák azonban, főként a 9— 12%-os lejtőkön, már nem termeszthetők gazdaságosan, részben a talaj adottságok, részben a gépi munka megnövekedett költségei miatt. Egyes növények esetében (főként kukorica, burgonya, cukorrépa stb.) ugyanis a talajvédelemre gyakorolt káros hatásán túl a gépi költség azonos mennyiségre vetítve, a sík területekhez viszonyítva 16—20%-kal megnövekedik. E lej tő tartományban (9—12%) főként kalászosok, egynyári és évelő takarmánynövények (pillangósok és nem pillangósok) termeszthetők gazdaságosan megfelelő talajvédelem mellett. Minden esetben el kell érni, hogy ezeken a területeken a jó talajvédő hatású növények aránya legalább 25%-os legyen, a rossz talajvédő hatásúaké pedig ne haladja meg a 20— 25%-ot. A 12—17%-os lejtőkön szigorú talajvédelmi rendszabályok betartása mellett termeszthetjük a szántóföldi kultúrákat. Felszínük részben sík vagy hullámos, ellenesésekkel és vízlevezető hajlatokkal, vízmosásokkal. Közepes termőrétegűek, humuszszintjük vékony, szegényes vagy teljesen hiányzik. Tápanyag- és vízgazdálkodásuk nem kielégítő, ezért a tenyészidőben gyakori a víz- és tápanyaghiány. A lehulló csapadék nagy része elfolyik (megközelítően 35—50%-a), s ez jelentős talajpusztulást okozhat. A termeszthető növények száma korlátozott. Elsősorban az évelő pillangós 21* 323
