Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - dr. Stefanovits Pál: Talajjavítási eljárások
is olyan határesettel állunk szemben, amely a talajjavítás és a trágyázás határán van. Egyszeri alkalmazása nem jelent tartós változást a talaj tulajdonságaiban és termékenységében, rendszeres használata azonban már igen. A láptalajok telkesítése Ide tartoznak mindazok az eljárások, amelyek a lápok szántóföldi művelésbe nem vonható területeit úgy alakítják, hogy azokon rendszeres mezőgazdasági tevékenység folytatható. Lápterületeink telkesítése évszázados múltra tekinthet vissza. Első lépcsőjeként a lápok évenkénti ismételt elöntését kellett megakadályozni, majd az állandó vízborítás alól mentesíteni, hogy elsősorban legelőként használhatók legyenek. A le- csapolásnak legtöbb esetben velejárója volt a lápok felégetése, hogy így a visszamaradt, ásványi anyagokban gazdagabb talajon jobb legelők alakuljanak ki. Ez a rablógazdálkodás tőzegkincsünk jelentős részének megsemmisüléséhez vezetett. Mind az Ecsedi-láp, mind a Kis-Balaton területén ennek nyomai fellelhetők. A talaj felszíni rétegeiben levő vastag hamurétegek és cserépborsók ugyanis a tőzeg kiégetése vagy kiégése következtében keletkeztek. Ha ugyanis a talajvíz szintje csak időszakosan is olyan mélységbe száll le, hogy a fölötte fekvő tőzeg kiszáradhat, akkor igen könnyen kigyullad és nehezen oltható, nagy területekre kiterjedő tüzet okoz. Mindebből adódik a lápok telkesítésének első követelménye, a talajvíz szintjének olyan mélységbe való leszállítása, amely a növénytermesztést nem akadályozza, de a felszíni tőzegréteg teljes kiszáradását nem vonja maga után. Hazai tapasztalataink alapján a lápterületeken levő legelőknél a kívánatos talajvíz mélysége 50—70 cm, attól függően, hogy mennyire tőzeges, kotus vagy iszapos a talaj felső rétege. Szántóföldi növények esetében a talajvíz mélysége 70 és 100 cm között tesz lehetővé eredményes termesztést. A tőzegvagyon megóvása és a növényzet vízellátása végett legkedvezőbb talajvízszint tehát a növények szerint változik. A lápterületek lefolyástalan terepmélyedésekben alakultak ki. A tőzegesedés számára a nagyobb vízgyűjtő területről összegyülekező vizek biztosították az állandó vízborítást. A lápterület vízviszonyainak rendezése előtt azt kell megvizsgálni, hogy a vízgyűjtőből érkező vizeket miként lehetne szükség esetén övcsatornákkal elterelni, s a területet a külvizektől mentesíteni. A lápterületeken a talajvíz süllyesztéséhez mind a nyílt árkos, mind a talaj- csövezés és a nyílt árkok kombinációján alapuló megoldások alkalmazhatók. A lápok telkesítésekor azonban nemcsak a fölös víz elvezetéséről kell gondoskodni, hanem szükség lehet egyidejűleg a vízpótlás lehetőségének megteremtésére is. Hazai (Nádasladány) és külföldi (Zings, NDK) példák igazolják, hogy nagyobb vízigónyű növények termesztésekor a szárazabb időszakokban szükséges és gazdaságos a talajvízszint emelése vagy az öntözés. A lápok telkesítésének további feladata a talajviszonyok javítása. Ott, ahol tőzeg vagy nagy szervesanyag-tartalmú kotu van a felszínen, mind az ásványi tápanyagok biztosítása, mind a defláció veszélyének leküzdése végett kedvező, ha a felszínre iszapot vagy agyagos talajt terítünk, és azt a tőzeg felső rétegébe bemunkáljuk. Kivételes esetekben, mint a Hanság egy részén az ásványi anyag az altalajból, vagyis a tőzeg feküjéből is bekeverhető. Ennek feltétele, hogy a tőzegréteg vastagsága ne haladja meg az 50 cm-t, és fekvése egyenletes legyen. Ebben az esetben a mélyebb szintek mélyforgatással a felső szintbe bekeverhetők. 182
