Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - dr. Stefanovits Pál: Talajjavítási eljárások
A talajjavítás szükségességét kis kolloidtartalmuk, különösen szerves kolloidtartalmuk indokolja, aminek következtében mind tápanyag-gazdálkodásuk, mind- pedig vízgazdálkodásuk kedvezőtlen. A talajjavítás tekintetében, jóllehet sok közös vonásuk van, mégis célszerű a földes kopárok és a homoktalajok különválasztása. A földes kopárok javítása A földes kopárok javításának elméleti alapjai. A javítás azon az egyszerű felismerésen alapul, hogy e talajokból hiányzik a szerves anyag. Szükség van tehát a szerves kolloidok pótlására. Ahhoz azonban, hogy ez eredményes lehessen, először a felszín talajvédelmét kell megoldani — legalább agrotechnikai módszerekkel —, hogy a javítás eredménye az erózió következtében ne semmisüljön meg. Ha sikerült a talajpusztulás megfékezése, akkor kerülhet sor a lápföldes javításra. A lápfölddel szerves kolloidokat viszünk a talajba, és ha egyidejűleg gondoskodunk arról, hogy a szükséges tápanyagot is pótoljuk, valamint a talaj fizikai állapotán is javítsunk, akkor a szerves anyag ki tudja fejteni hatását. A talajba juttatott szerves anyag segítségével mesterséges talajszelvényt alakítunk ki, vagyis legalább 40 cm vastagságban megváltoztatjuk a földes kopár kedvezőtlen víz- és tápanyag-gazdálkodását. A várt hatást akkor érjük el, ha ezt a réteget olyan mértékben látjuk el tápanyagokkal, hogy a biológiai tevékenység fokozódásával a talajszelvény 60 cm-ig elmélyülhessen, és még mindig legyen elegendő tápanyag a 60 cm-es rétegben. A szelvénymélyülést részben az intenzív gyökérfejlődés, részben a felélénkülő talajfauna tevékenységével kell elérni, lehetőleg néhány év alatt. Ez azt jelenti, hogy a termesztett növényeket ennek megfelelően kell megválogatni. A lápföld mint talajjavitó anyag. A lápföld a tőzeges vagy kotus láptalajok felső rétege, amelyben a hidromorf talajképződés folyamán felhalmozódott szerves anyag — a vízinövények elhalt és tőzegesedett részei — humifikálódott. A földes kopárok javítására csak olyan lápföld felhasználása ajánlatos, amely legalább 30% szerves anyagot tartalmaz. Emellett iszapot, homokot vagy szénsavas meszet találhatunk benne. Ez utóbbinak egy része lehet csigahéj vagy azok törmeléke. A lápfölddel azonos értékű, és a gyakorlatban attól nem is igen választják el a gyengébb minőségű tőzeg aprított anyagát, amelynek szervesanyag-tartalma valamivel több, és a növényi részek kevésbé humifikálódtak. Mindkét anyag a tavimésztelepek fedőrétegét képezi, és így — vagy közvetlenül — talajjavító anyagként termelik ki. Sok esetben helyi lelőhelyek kitermelésével is nyerhető (turjánok, lefűződött és eltemetett folyómedrek, elláposodott mélyedések, jelenkori vagy ősi folyóvölgyek felhalmozódott szerves anyaga). Ha a földes kopár nem karbonátos, célszerű meszes lápföldet használni, ha viszont a talaj meszes, akkor a mésztelen változat előnyösebb. A földes kopár javításának módja. A módszer a lápföld elterítésén és talajba mun- kálásán alapul. A szükséges lápföld mennyisége a talaj agyagtartalmától, valamint meszességétől függ. Általában az az irányelv, hogy a sok agyagot vagy a sok karbonátot tartalmazó földes kopárokon több javítóanyag kell (mintegy 20%-kal), mint a vályogos vagy 20%-nál kevesebb szénsavas meszet tartalmazó talajokon, így a felhasználandó lápföld mennyisége 400—500 q/ha szántón és 600 q/ha álló kultúrákban, azaz szőlőben és gyümölcsösben, azok telepítése előtt. A felhasznált lápföld mennyisége függ a javítóanyag minőségétől is, és ennek megfelelően a közölt irányszámoktól ± 20%-kal eltérhet. A lápföldet mélyszántással legalább 40 cm mélységbe munkáljuk be. így a talajjavító anyag karéjosan, gócosan helyezkedik el, ami a gyökérfejlődésre kedvezően hat. Állókultúrák előtt, a talajforgatással egybekötve, mélyebbre is elhelyezhető. 175
