Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - dr. Stefanovits Pál: Talajjavítási eljárások
tekről kioldott sókat összemossák a mélyedésekbe és a víz elpárolgása után azok felhalmozódását idézik elő. Ha a terület vízrendezett, a kémiai javítás célja a nátriumsók kimosása, a kicserélhető nátrium lecserélése kalciummal és a lúgosság megszűntetése, illetve csökkentése. Azok a kísérletek, amelyek szoloncsákos szikeseink „vizes ugarolása” útján kívánták a sókat eltávolítani, nem jártak eredménnyel. A hazai szoloncsákos szikesek kedvezőtlen tulajdonsága, hogy a sók egy része a legtöbb esetben szóda. Ennek az a következménye, hogy a vízborítás alatt szántott talaj feliszapolódik, és a víz leengedésével nem a sók, hanem elsősorban a talajkolloidok távoznak a területről. Mivel a sók nem moshatók ki, csak kémiai talajjavítás után, a csapadék segítségével bekövetkező évi beázás eredményeként várhatjuk a sók kimosódását. Az ötvenes években jelentősen fellendült e talajok lignitporos javítása. Ennek oka az volt, hogy a szénbányák akkor még nem tudták a termeléskor keletkező poros terméket értékesíteni, és annak kéntartalma — illetve a levegőn való oxidációja útján képződött gipsztartalma — alkalmassá tették az akkor még hazai forrásból nem fedezhető gipsz pótlására. Igaz, hogy 5— 6-szoros mennyiségre volt szükség, ami a szállítási költségeket jelentősen megnövelte, de az állami támogatás a javítás terjedését elősegítette. Különösen Her ke kísérletei igazolták ^a q0 flg ennek az útnak a járható- * " ' ságát. Mai gazdasági helyzetünkben a lignitporos javítás nem gazdaságos, különösen, hogy Perkupán hazai gipszkészletek is vannak. A gipsz tehát az elsőrendű javítóanyag, és mellette csak nagy gipsztartalmú ipari hulladékok és melléktermékek jöhetnek számításba mint javítóanyagok. A szoloncsákos szikesek javításának módja. A szikjavítás első lépése a szükséges javítóanyag mennyiségének kiszámítása. Ezt a Herke-féle módszerrel végezzük el, amely szerint a kicserélhető, valamint a karbonáthoz és hidrogénkarbonáthoz kötött nátriumiont határozzuk meg. A javítóanyag mennyiségét úgy kapjuk, hogy a Na- egyenértéket szorozzuk a javítóanyag egyenértékszá- mával, majd ezt egységnyi terület meghatározott mélységéig terjedő talaj tömegére vonatkoztatjuk. A 45. táblázat segítségé12. ábra. A talaj változásai Prettenhoffer kelemenzúgi kísérletei alapján (a kicserélhető Na, Ca és Mg megoszlása) a T és M jelölések magyarázatát lásd a 10. ábrán 171
