Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
lisra szoríthatók. Ott, ahol vadgazdálkodás is folyik, igen előnyös és célravezető megoldás, ha az erdősávokkal közvetlenül határos, kb 15—25 m szélességű földsávökön rendezik be az ún. vadföldeket (vadtakarmány termesztése céljára). Ilyenképpen a közvetlen szomszédságból eredő kedvezőtlen hatások nem rontják a védett táblákon a növénytermesztés lehetőségeit és eredményeit, ezenkívül ilyen módon csökkenthető a búvóhelyeikről kiinduló vadok károsítása is a termesztett növényekben. Vegyszeres gyomirtás. Az erdősávrendszerek és a mezőgazdasági növénytermesztés harmonikus összehangolása tekintetében a vegyszeres gyomirtás jelenlegi technológiái okozzák a legnagyobb és ez idő szerint legkevésbé megoldható problémákat. A gyomirtó vegyszerek túlnyomó részével szemben a fák és cserjék érzékenyek. Emiatt, ha esetleg nem is pusztulnak ki, növekedésük visszaesik, lombozatuk károsodik, s így védőhatásuk erősen mérséklődik. Ez főként a repülőgépes, ennél is elsősorban a merev szárnyú gépes vegyszerezéskor fordul elő. A földi vegyszerezés hatása ugyanis tér- belileg megfelelően körülhatárolható, annál is inkább, mert az erdősávok védelmében a gyomirtó vegyszerek csak az előirányzott területekre jutnak, még szeles időben is. A talaj oldatba jutó vegyszerek fákat károsító hatását az erdősávok szegélyénél kialakított védőárokkal akadályozhatjuk meg. Mindezek figyelembevételével a mezővédő erdősávrendszerek tervezését feltétlenül egyeztetni kell az üzemi termelési szerkezet által is meghatározott vegyszeres növényvédelmi technológiák követelményeivel. Az erdősávrendszerek helye. Az általános, komplex meliorációs üzemrendezés keretében az erózió, illetve a defláció elleni védekezés céljából is feltétlenül ki kell alakítani a mezővédő erdősávrendszereket a laza szerkezetű homoktalajokon, a tőzeg- és kotus láptalajokon, továbbá minden váztalajtípuson. Az egyéb típusú területek közül feltétlenül kívánatos a mezővédő erdősávrendszerek létrehozása azokon az erősen széljárta, illetve aszályra hajlamos vidékeken, amelyeken — akár külön-külön is — az átlagos szélsebesség meghaladja a 2,5 m/s értéket, a tenyészidő átlagos csapadékösszege 340 mm-nél kevesebb, és a 25 °C maximumot elérő vagy meghaladó, ún. nyári napok száma 75-nél több. Ezek a kritériumok azt jelentik, hogy a Dunántúlon és a Tiszántúl északkeleti részén a viszonylag nagy szélsebességek miatt, az Alföld nagy részén pedig az aszályra való hajlamosság folytán indokolt a mezővédő erdősávrendszerek beépítése a komplex meliorációs tervekbe. Bár az erdősávrendszerek kialakításakor az egyenletes elosztás, a közbezárt, védett területek azonos nagysága az optimális, elhelyezésükkor természetszerűen alkalmazkodni kell az üzemi táblásítás kívánalmaihoz és az így megszabott lehetőségekhez, valamint a terület tagoltságához, az utak, vízfolyások, csatornák nyomvonalaihoz. Ez utóbbiak figyelembevétele esetén a sávrendszer területigénye is a legkisebbre szorítható. Általában a táblák hosszabb oldalán a főerdősávokat, rövidebb oldalukon a mellékerdősávokat helyezzük el. Az erdősávok közötti távolság. Az optimális távolság függ a talajviszonyoktól, illetve ezek függvényében a fák várható magassági növekedésétől. A főerdősávok közötti legnagyobb távolság sík terepen, talajhiba nélküli mezőségi és réti talajokon 500— 600 m, humuszos homok- és tőzegtalajokon 200— 300 m, futóhomokon és kotus talajokon 200 m, szikes talajokon (az altalaj szikességének eseteit is beleértve) 300— 400 m. A mellék- (keresztirányú) erdősávokat a fősávok másfél- háromszorosának megfelelő távolságra, általában 1000— 1500 m-re kívánatos elhelyezni. így a sávrendszer átlagosan 30—50 ha-nyi mezőgazdasági táblákat fog közre. A fafajok megválasztása. Elsőrendű kívánalom, hogy a fák gyors növekedésükkel tegyék lehetővé a várt védőhatás mielőbbi kifejtését, biztosítsák a sávok hatékonyságának minél hosszabb időn át való fenntartását (életkor és az optimális sávszerkezet tartása tekintetében egyaránt), esetleges terjeszkedésükkel (gyökérsarjak vagy magszórás útján) ne zavarják a szomszédos mezőgazdasági kultúrákat, köztesgazdaként ne legyenek a termesztett növényeket veszélyeztető betegségek átvivői. A gaz146
