Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
Ezért a gyepgazdálkodást a gyep talajának komplex meliorációjával alapozhatjuk meg. A komplex meliorációt a termesztés és a hasznosítás intenzitásának és elérhető jövedelmezőségének figyelembevételével úgy határozzuk meg, hogy a gyep talaját tartósan képessé tesszük a termesztési és hasznosítási célok elérésére. Ahhoz, hogy a gyepes területek meliorációját, annak várható eredményét megítélhessük, ismernünk kell: — a gyepnövények tápanyagigényét, — a talaj kémhatásának és sótartalmának befolyását a gyepnövények élettevékenységére. Tápanyagigény A gyepnövények tápanyagigényük szerint három csoportra oszthatók. — Nagy tápanyagigényű fajok (eutrof), amelyek általában szerves és szervetlen anyagokban gazdag talajokon fordulnak elő. Ilyenek pl. az angolperje (Lolium perenne), réti csenkesz (Festuca pratensis), csomós ebir (Dactylis glomerata), vöröshere (Trifolium pratense) stb. — Közepes tápanyagigényű fajok (mezotrof), amelyek főleg a csapadékosabb hegy- és dombvidéken, közepes tápanyag-ellátottságú talajokon fordulnak elő. Ilyenek pl. a réti komócsin (Phleum pratense), vörös csenkesz (Festuca rubra), tarackos tippan (Agrostis alba), taréjos cincor (Cynosurus cristatus), rezgőfű (Briza media), fehérhere (Trifolium repens) stb. — Kis tápanyagigényű fajok (oligotrof), amelyek tápanyagban szegény és általában savanyú talajokon élnek. Ilyenek pl. a szőrfű (Nardus stricta), borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum) stb. A szakirodalomból több olyan osztályozási rendszert ismerünk, amelyek a gyepnövényeket a felvehető N szempontjából csoportosítja. Ilyen pl. Klapp 5 skálájú rendszere is. Szerinte a legnagyobb N-igényű rétnövények (5-ös skála) a következők: tarackbúza (Agropyron repens), franciaperje (Arrhenatherum elatius), csomós ebir (Dactylis glomerata), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), nyári perje (Poa annua), réti perje (Poa pratensis), réti lórom (Rumex obtusifolius), gyermekláncfű (Taraxacum officinale) stb. Kevésbé N-igényes fajok (1-es skála) ebtippan (Agrostis canina), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), juhcsenkesz (Festuca ovina), szőrfű (Nardus stricta), macskatalp (Antennaria dioica), vérontó fű (Potentilla erecta) stb. Közepes N-igényű fajok (3-as skála): borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), vörös csenkesz (Festuca rubra), taréjos cincor (Cynosurus cristatus), mezei zsurló (Equisetum arvense), lándzsás útifű (Plan- tago lanceolata) stb. A gyepnövények különböző N-igénye határozza meg a különböző társulások kialakulását és jellegét. Általában a kis és közepes N-igényű fajok jól reagálnak az N- műtrágyára, de termésük a különböző N-adagok mellett eltérő. így pl. a csomós ebir, francia perje, gyermekláncfű a legnagyobb termést 250 mg adaggal adta 100 g talajra vonatkoztatva. A foszforban gazdag talajok jellemző növényei a tarackbúza (Agropyron repens), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a sovány perje (Poa triviális), a nyári perje (Poa annua), a koloncos bajnóca (Filipendula hexapetala), a mezei gólyaorr (Geranium pratense), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris) stb. A felvehető Ca-ban szegény talaj okra jellemző növények pl. a borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a vörös csenkesz (Festuca rubra), a koloncos bajnóca (Filipendula hexapetala), a szőrfű (Nardus stricta), a réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), az ördögharapta fű (Succisa pratensis), a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris) stb. 106
