Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve (VÍZDOK Leányvállalat, Budapest, 1986)

4. Az első tudományos eredmények

végzett 39 ill. 36 vízhozammérés eredményeként {15. ábra) megállapították, hogy ugyanannál a vízállásnál az áradó ágon lényegesen nagyobb vízhozam vonul le, mint apadó ágon. A vízszínesés változásának a hatása a vízhozamok alakulására az ún. árvízi hurokgörbe elsősorban a nagy, síkvidéki folyókon mutatható ki.

A Vízrajzi Osztály a nagy mennyiségben végrehajtott vízsebesség— vízhozam mérések eredményeit feldolgozva, tanulmányozta a víztömegek levonulását. „Egymástól 40—50 km távolságra fekvő Szamos menti mérőállomáson (Remetemezőn, Szatmáron és Nábrádon) nemkülönben két Tisza-menti állomáson: T-Eszláron és T-Derzsnél egyidejűleg végzett sorozatos víztömegmérés eredménye a vízállás, vízszínesés és középsebesség vonalaival együtt” ábrázolták, hogy „a vízmozgás 4 főfaktorának: víztömeg, vízállás, vízszínesés és középsebesség maximumai mely sorrendben következnek be egymásután. Mind a két összeállítás szerint világosan az látszik, hogy leghamarabb jelentkezik az esés maximuma, utána jön a középsebességek legnagyobb értéke, ezt követi a víztömeg maximuma és csak legvégül áll be a legmagasabb vízállás” (Hirschfeld, 1896).

4.3. A siófoki zsilip kezelési utasítása

Az első tudományos eredmények között kell megemlíteni ,,A Balaton vizének kezelésénél tekintetbe veendő körülmények és adatok tanulmányozása” című jelentést. A feladat keretében elkészítették a siófoki zsilip kezelési utasítását.

Az összes érdekeltek kívánságait figyelembe véve megállapították, hogy a „normális kisvízszint” október és november hónapban 99,90 méter, „a normális magas- vizszín” pedig április és május hónapokban 100,20 m adriai tengerszint felett (déli vasút kottái szerint). Részletesen: december: 99,95; január 100,00; február 100,05; augusztus 100,00; szeptember 99,50 m. A. f. vízállás-változást, irányoztak elő. „Ily kezelés mellett az elmúlt 18 év (1865—86) száraz éveiben sem szállt volna alá a vízszine a minimális 99,61 méteren alul”, és „csak egyszer nem felelt volna meg esetleg minden érdekeltnek, t. i. 1879-ben; midőn 1—2 hóban túl magasra (100,925 m) emelkedett volna”. (Vízrajzi Osztály, 1887).

Az újonnan meghatározott balatoni vízállási szinteket természetesen csak a siófoki zsilip bővítésével lehetett volna biztosítani. A Vízrajzi Osztály vizsgálat alá vette a zsilip méreteinek és átbocsátó képességének kérdését, különös tekintettel a Sió- és a Kapos-csatornák vízbefogadó képességére. A vizsgálat során meghatározták, hogy 1868—85 közötti időben hány esetben fordult elő, hogy a havi áradás a 0,10 m-t elérte (ez középértékben 45 m3/s vízleeresztést kívánt meg), vagy meghaladta. Ez idő alatt az egyszer előforduló, maximális vízeresztési igény, 85,9 m3/s-re adódott. E vízmennyiséget azonban a Sió- és a Kapos-csatornák már nem képesek befogadni. A lehetőségek mérlegelésével a zsilip új méreteire, ill. a víz leeresztésére három variációt dolgoztak ki. A zsilip méreteire nézve megerősítették a már előbb elfogadott értékek (20 m szabad szélesség és 48 m3/s emésztőképesség) helyességét.

39