Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 1. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)

I. A vízépítés feladatai és műtárgyai

ben a kormányzat részéről nagy megértéssel találkozott, amivel éppen ármentesí­téseinket világraszóló sikerekhez segítette. Ezt tapasztaltuk az 1965. évi dunai nagy árvíz alkalmával, és méginkább az 1970. évi tiszavölgyi árvíz idején, amikor a rend­kívüli meteorológiai és hidrológiai viszonyok következtében — a kezdeti nehézsé­gek ellenére — sikerült a társadalom összefogásával és a védekezők hősies munká­jával a biztosnak látszó katasztrófát is elhárítani. Ez az elhárítás közel 7 milliárd forint kiesést jelentett az ország pénzügyi háztartásában, ami azonban népgazda­ságunk háztartási egyensúlyát nem borította fel, és a lakosság szükségleteinek el­látásában észrevehető zökkenést nem okozott. A védekezést kétségtelenül lényege­sen megkönnyítette volna, ha azt a folyók szabályozása és a hullámterek rendezése megelőzhette volna. Míg azonban az árvédekezéshez az árvízveszedelem beköszön­tése alkalmával kell óriási összegeket áldozni, addig a folyami szolgálatnak az ár­vízkárok elhárításához szükséges összegekre a folyók közép- és kisvizállásainak idején van szüksége, amikor mind a mederben, mind a hullámtereken zavartalanul lehet az elhárító munkálatokon dolgozni. A folyószabályozás másik főcélja, a hajózás érdekeinek kielégítése tekintetében számolnunk kell azzal, hogy 1981-ig a Duna—Majna—Rajna csatorna elkészül és ezzel megnyílik az Európai Transzkontinentális Víziút. Abba a magyar Duna-sza- kasz.t is bele kell illeszteni. Mint láttuk — nem kis erőfeszítéssel ugyan — de ezek az igények is kielégíthetők. A hazai folyók szabályozottsági állapotának jellemzőit az 1.2-1. táblázatban, a mederszabályozási munkálatok előirányzatait pedig az 1985-ig terjedő 20 évre a 1.2-2. táblázatban tüntetjük fel. 3. SÍKVIDÉKI VÍZRENDEZÉS Dr. Salamin Pál Síkvidéki vízrendezési feladatok hazánkban elsősorban a Nagy- és a Kisalföldön, másodsorban a Dunántúl közelítően sík részöblözeteiben és az Északi Középhegy­ség peremvidékein adódnak. Ezek a területek kis esésűek, a víz sebessége a vízle­vezető elemekben kicsi, a vízmozgás fékezett, és a víz elvezetése sokszor nehéz­ségekbe ütközik. A következmény a víz visszamaradása a vízgyűjtőterület mélye­déseiben. Ez ún. belvízkárokat okozhat, a növények visszamaradnak fejlődésük­ben, a talajok leromlanak, a települések, a közlekedés, az ipar és a kereskedelem károsodnak, és végül a közegészségügy helyzete romlik. A vízkárok közül a legjelentősebbek a mezőgazdasági károk. Ezek kettős jellegűek, részben azonnal keletkeznek, részben évek-évtizedek után mutatkozik a hatásuk. Az azonnali károk a növényeknek a felszíni víz, a magas talajvíz, a pórusok helyte­len levegő—víz aránya miatti gyenge fejlődésének következményei. A termés mennyisége kicsi, minősége rossz. A későbbi károk okozója a talaj szöveti és szerke­zeti tulajdonságainak a romlása. A fölös víz a levegőt a talajból kiszorítja, a talaj­ban végbemenő átalakulásokat káros irányba tereli, és káros redukciós folyama­tokkal kémiailag rontja a talajt. A későbbi károk, amelyek éveken, esetleg évtize­deken át jelentkeznek, jelentőségükben sokszor messze meghaladhatják az azon­nali károkét. Mind az azonnali, mind a későbbi károk egyaránt akadályozói a mező- gazdasági termelés nagyobb mértékű fejlesztésének. Egyes esetekben a fölöslegesnek látszó felszíni víz hasznos is lehet, amikor is^a talajéletre még károsan nem hatva növeli a talaj nedvességtartalmát. 63

Next

/
Thumbnails
Contents