Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 1. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)
I. A vízépítés feladatai és műtárgyai
ben a kormányzat részéről nagy megértéssel találkozott, amivel éppen ármentesítéseinket világraszóló sikerekhez segítette. Ezt tapasztaltuk az 1965. évi dunai nagy árvíz alkalmával, és méginkább az 1970. évi tiszavölgyi árvíz idején, amikor a rendkívüli meteorológiai és hidrológiai viszonyok következtében — a kezdeti nehézségek ellenére — sikerült a társadalom összefogásával és a védekezők hősies munkájával a biztosnak látszó katasztrófát is elhárítani. Ez az elhárítás közel 7 milliárd forint kiesést jelentett az ország pénzügyi háztartásában, ami azonban népgazdaságunk háztartási egyensúlyát nem borította fel, és a lakosság szükségleteinek ellátásában észrevehető zökkenést nem okozott. A védekezést kétségtelenül lényegesen megkönnyítette volna, ha azt a folyók szabályozása és a hullámterek rendezése megelőzhette volna. Míg azonban az árvédekezéshez az árvízveszedelem beköszöntése alkalmával kell óriási összegeket áldozni, addig a folyami szolgálatnak az árvízkárok elhárításához szükséges összegekre a folyók közép- és kisvizállásainak idején van szüksége, amikor mind a mederben, mind a hullámtereken zavartalanul lehet az elhárító munkálatokon dolgozni. A folyószabályozás másik főcélja, a hajózás érdekeinek kielégítése tekintetében számolnunk kell azzal, hogy 1981-ig a Duna—Majna—Rajna csatorna elkészül és ezzel megnyílik az Európai Transzkontinentális Víziút. Abba a magyar Duna-sza- kasz.t is bele kell illeszteni. Mint láttuk — nem kis erőfeszítéssel ugyan — de ezek az igények is kielégíthetők. A hazai folyók szabályozottsági állapotának jellemzőit az 1.2-1. táblázatban, a mederszabályozási munkálatok előirányzatait pedig az 1985-ig terjedő 20 évre a 1.2-2. táblázatban tüntetjük fel. 3. SÍKVIDÉKI VÍZRENDEZÉS Dr. Salamin Pál Síkvidéki vízrendezési feladatok hazánkban elsősorban a Nagy- és a Kisalföldön, másodsorban a Dunántúl közelítően sík részöblözeteiben és az Északi Középhegység peremvidékein adódnak. Ezek a területek kis esésűek, a víz sebessége a vízlevezető elemekben kicsi, a vízmozgás fékezett, és a víz elvezetése sokszor nehézségekbe ütközik. A következmény a víz visszamaradása a vízgyűjtőterület mélyedéseiben. Ez ún. belvízkárokat okozhat, a növények visszamaradnak fejlődésükben, a talajok leromlanak, a települések, a közlekedés, az ipar és a kereskedelem károsodnak, és végül a közegészségügy helyzete romlik. A vízkárok közül a legjelentősebbek a mezőgazdasági károk. Ezek kettős jellegűek, részben azonnal keletkeznek, részben évek-évtizedek után mutatkozik a hatásuk. Az azonnali károk a növényeknek a felszíni víz, a magas talajvíz, a pórusok helytelen levegő—víz aránya miatti gyenge fejlődésének következményei. A termés mennyisége kicsi, minősége rossz. A későbbi károk okozója a talaj szöveti és szerkezeti tulajdonságainak a romlása. A fölös víz a levegőt a talajból kiszorítja, a talajban végbemenő átalakulásokat káros irányba tereli, és káros redukciós folyamatokkal kémiailag rontja a talajt. A későbbi károk, amelyek éveken, esetleg évtizedeken át jelentkeznek, jelentőségükben sokszor messze meghaladhatják az azonnali károkét. Mind az azonnali, mind a későbbi károk egyaránt akadályozói a mező- gazdasági termelés nagyobb mértékű fejlesztésének. Egyes esetekben a fölöslegesnek látszó felszíni víz hasznos is lehet, amikor is^a talajéletre még károsan nem hatva növeli a talaj nedvességtartalmát. 63
