Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 1. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)
I. A vízépítés feladatai és műtárgyai
sította. A hullámterek emelkedését azonban a középvízi meder kotrásával csak igen mérsékelten lehet ellensúlyozni. Ha a görgetett hordalék lerakódásának megakadályozása céljából be akarjuk tartani azt a fontos folyószabályozási alapelvet, amely szerint a kis-, közép- és nagyvizek sodorvonalai lehetőleg egybeessenek, de legalábbis ne nagyon térjenek el egymástól, akkor a tárgyalt szakaszon az ármentesítő töltéseket át kell vonalozni. A középvízi partok közelében vezértöltéseket építeni, hogy az így előállított nagy vízi meder szélessége ne haladja meg az 1200—1300 métert. Ezek a vezértöltések a mellékágak visszatorkolásánál meg lennének szakítva, úgyhogy az árvédekezést továbbra is a jelenlegi töltéseken kellene végezni. A mostani hullámtér így lényegesen tisztább vizet kapna, emelkedése tehát tetemesen meglassulna. A vezértöltések szerepe csak a nagyvizek összefogása és irányítása lenne. Az ilyen átrendezés mellett az 1833—1810 fkm-ek közötti szakaszon a görgetett hordalék lerakódása a főmederben tetemesen csökkenne, így ott a mederemelkedés kérdése — legalább részben — megoldást nyerne. Számolni kell viszont azzal, hogy a mozgásban tartott görgetett hordalék nagy része az eséstörés alatti szakaszon rakódna le: Szap—Gönyil—Komárom térségében. Ez pedig teljességgel megengedhetetlen, mert csak súlyosbítaná mind a Rábaköznek, mind az Alsócsallóköznek amúgy is jól ismert tendenciáját az elmocsarasodásra. Ennek megakadályozására tehát ezen a szakaszon kotrás útján kellene a mederből eltávolítani az összes hordalékot, amely ott lerakódik. (Minthogy a kotrott hordalék nagy része kitűnő minőségű betonkavics, azt fel lehetne használni út-, mély- és magasépítési célokra.) A Duna Gönyü és Zebegény közötti szakaszán a II.2-6. ábra szerint, a mederemelkedés még tart ugyan, mérete azonban olyan csekély — évi 2—3 mm —, hogy az egyelőre sem lefolyási, sem hajózási akadályt nem okoz. A Visegrád alatti észak—déli főirányú Duna-szakasz, mint az ábrán látható, mélyül. Ez a mélyülés Nagymarosnál csak évi 2—3 mm, onnan lefelé azonban fokozatosan növekedik, Dunaújvárosnál 1 cm, csúcsértékét pedig Dombori-pusztánál éri el évi 2,5 cm-rel, onnan ismét mérséklődik és Mohácsnál értéke ismét 1 cm/év. A medermélyülés okai ezen a szakaszon főleg az emberi beavatkozások: a nagy átmetszések, a meder összeszorítása és a partbiztosítások. Minthogy ezek következtében az oldalirányú erózió nagyjában már megszűnt, a folyóvíz energiafölöslegét a meder mélyítésére fordítja. Még nagyobb problémája a Duna észak—déli főirányú szakaszának a nagyvizek, főleg a jeges árvizek levezetésének nehézségei. Ezek zavartalan levezetése céljából biztosítani kell a folyam minden pontján a megfelelő nagyvízi keresztszelvényt, amely — mint tudjuk — a középvízi mederből és a hullámterekből áll. A középvízi medertől, amely a nagyvízhozamok zömét vezeti le, meg kell kívánni, hogy a kellő mélység és szélesség mellett folytonos vonalozású legyen, ne legyenek benne éles kanyarok, sem szűkületek, sem kiszélesedések; és ugyanezt meg kell kívánnunk a hullámterektől is. Mindezek tekintetében azonban a Dunának ezen a szakaszán sok hiányossággal találkozunk. A kanyarulatok tekintetében a legkedvezőtlenebb viszonyok ugyan az országhatártól délre vannak, de aggályosok a magyar szakaszon is a Zádori-kanyar Paks közelében, valamint a Baja alatti Sárosparti- és a Szeremlei- kanyarok. Ahol a közép- és kisvízi meder túlságosan kiszélesedik, ott a mélységek elégtelenek és kedvezőtlenek a gázlóviszonyok. Az említett szakaszon mintegy 20—25 ilyen gázlós szakasz található. Az árvizek levezetése szempontjából a legaggályosabbak a hullámterek. Miként a közép- és kisvízi meder, a nagyvízi meder is legyen egységes és folytonos, legyenek 58
