Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
Újrahumuszosodásuk - a homokmegkötés után is - lassú folyamat, különösen, ha a kialakuló nyílt homokpusztagyepet (Festucetum vaginatae, SOÓ 1929) legeltetik. A csernozjom jellegű homokok, még inkább a hozzájuk hasonló fiatalabb, karbonátos humuszos homokok mozaikszerűen a Duna-Tisza közi homokháton a legelterjedtebbek. Zonális előfordulásaikon természetes erdő nem tudott kialakulni. A futóhomokokkal együtt mesterséges erdősítésük a termőhelynek megfelelő szárazságtűrő, pionír fafajokkal ökológiailag és ökonómiailag egyaránt indokolt és eredményes. 4.2.2. Az intrazonális higrofil növénytársulások Az alföldi síkságok kb. 60%-át intrazonális növénytársulások borították. A folyók árhullámai, a felszínközeiben, vagy a felszínre emelkedő talajvíz, a kötött talajok összefutó vizei időben és térben változó olyan víztöbbletet okoztak, ami csak a vízigényes (higrofil) intrazonális növénytársulások kialakulását, fennmaradását tette lehetővé. A környezeti változások és az antropogén hatások (elsősorban a vízrendezések) ezeknek a higrofil növénytársulásoknak a viszonylag gyors átalakulását nagymértékben felgyorsíthatják. Pl. egy bokorfüzes az árhullámok ismételt hordaléklerakása révén már 20-30 év alatt fűz-nyár ligeterdővé alakulhat. A víztöbblet növekedésétől-csökkenésétől függően a higrofil növénytársulások is változnak. A magassásos nádassá, vagy a láprét szárazabb mocsárrétté alakul. A víztöbblet tartós megszűnése az egész ökoszisztéma megváltozását okozza, és ezen belül a higrofil növénytársulás zonális növénytársulássá alakul át. Az árterek (TÓTH I. 1953), buckaközök (SOÓ R. 1945), rétek (JUHÁSZ NAGY P. 1959-60), tópartok (SOÓ R. 1981) zonáció leírásai a higrofil növénytársulások fejlődésének egy-egy szakaszát adják. A következőkben tárgyalt higrofil növénytársulások a térben és időben változó és összetételükben is változatos növényegyüttesek egy adott állapotát mutatják. Higrofil erdők Kőris—szil—gyertyános tölgyes (Fraxino pannonicae-Carpinetum) SOÓ et BORHIDI (Querco-Ulmetum carpinetosum) SIMON 1957. A nagy szervesanyagtermelésű, ,jó” fatermőképességű erdő cönológiailag és ökológiailag átmenetet jelent a keményfaligeterdő és a gyertyános-kocsányos tölgyes között. Az uralkodó fafajok: a kocsányos tölgy (Quercus Robur L), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia VAHL. ssp. pannonica SOÓ et SIMON) és a szürkenyár (Populus Canescens SMITH). A jól kialakult második koronaszintben az uralkodó fafajokon kívül mindig jellemző a gyertyán (Carpinus Betulus L), a mezei szil (Ulmus minor MILL.) és a mezei juhar (Acer campestre L). Cserjeszintje gazdag, amelyet a lombkoronaszint (főleg a gyertyán és a magyar kőris) fajai mellett az egybibés galagonya (Crataeugus monogyna L). a feketegyűrű juhar (Acer tataricum L), a csíkos kecskerágó (Euonymus europeus L.j, a vesszős fagyai (Ligástrum vulgare L), a veresgyűrű- som (Camus sanquinea L.) és a hamvas szeder (Rubus caerius L.) alkotnak. Erdőtípusait még nem dolgozták fel, a leíró (SIMON T. 1957) sem adott részletes cönológiai jellemzést. 95
