Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT

A Középhegységtől D-re a helyi vízrajzi központok ma is azok az ún. peremsüllyedékek, amelyek az Alsó-Zala mellékétől kiindulva a balatoni Nagyberekben, a lepsényi Tikacsban, a Fejér megyei Sárrétben (ennek része a Kikeri-tó medencéje is Öskü mellett), a Velencei-tó és a Zámolyi-tó medencéjében folytatódnak. Ezek némelyikében - mint a Kikeri-tó és az egykori Zámolyi-tó esetében - a rómaiak zárógátakkal igyekeztek a bennük levő állóvizet állandósítani, de a feltöltődés előrehaladását ezzel sem tudták megállítani. A római kori Balaton kiterjedése ugyancsak jóval nagyobb volt a mainál.

Bizonytalan lefutásúak voltak a vízfolyások az említett fiatal süllyedéksorozat DNy-ÉK-i vonalára merőlegesen kialakult vetők mellett DK-nek haladó Sárvíz és Sió mentén is. A Tolnai-Hegyhát K-i oldalára támaszkodó közös völgyük századokon át közlekedési és települési akadályt jelentett. Ugyanígy a Hegyhát Ny-i oldalán a Kapós- völgy, amelynek több m-es fiatal süllyedését és feltöltődését régészeti adatok is igazolják. Ugyancsak többször változott a folyók dunai torkolata Tolna és Báta között, ahol a tolnai Sárköz fiatal süllyedéke a Dunát is a hatalmas bogyiszlói kanyarulat kialakítására kényszerítette.

Az alföldi Duna-szakaszon különben a holocénban csak annyi történt, hogy a folyó egyre jobban beágyazódott a Budapesttől D-re kialakult helyi süllyedékek Ny-i felébe. így nem csak a Duna-Tisza közi utolsó átfolyás szűnt meg Keceltől DK-re, hanem fokozatosan függő helyzetbe kerültek azok a pleisztocén végi és óholocén medrek is, amelyek korábban a Hátság aljában a mai Duna-völgyi-főcsatorna mentén, ill. a mai medertől Ny-ra haladtak (így pl. az érdi, adonyi, dunaszentgyörgyi öblözetek Ny-i peremén). A Kisalföldön durva hordalékától megfosztott folyó alföldi szakaszán finomabb szemcséjű lerakódásaival végzett tetemes feltöltő munkát. Völgye azonban így is egészében mocsaras-lápos maradt, kivéve azokat a megsüllyedt teraszmaradványokat, amelyekre a községek települtek.

Az Alföld legnagyobb méretű jelenkori vízrajzi átalakulását azonban a Tisza szenvedte el. A Dunántúli-középhegység D-i peremén létesült süllyedéksorozat folytatásában, azokkal egyidejűleg hasonlók keletkeztek az Alföldön is, mint a jászsági, a borsodi, taktaközi, bodrogközi, beregi és szatmári, K-en pedig a Körösök két Sárrétje. Ezeknek a süllyedékeknek egyes részleteit még a szabályozásokig sem tudták feltölteni a folyók, s országos hírű mocsár- és lápvidékként éltek. Ilyenek: Nagy- és Kis-Sárrét (Körösvidék), Ecsedi-láp, Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsár (Beregi-síkság), Alibunári- és Illancs-mocsár (Temesköz). De ezek lefolyástalanságában részben a süllyedékekbe nyomuló folyók hordalékkúpjának az elgátoló hatása is közrejátszott. Velük ellentétben pedig kiemelkedett a Nyírség hordalékkúpja. így az ÉK-ről indulva korábban azonos lejtésirányú területen 50-60 m-es ellenesésű szintkülönbség jött létre, ami a vízrendszert teljesen átalakította. A Tisza most már a Királyházi-kapun kilépve nem DNy-nak fordult az Ér-völgy irányába, hanem ÉNy-nak, és a beregi és bodrogközi süllyedéken át megkerüli a Nyírséget. További útvonalmódosításra a Rétköz süllyedése kényszerítette, majd a Sajó-Hernád-Zagyva korábbi útvonalát keresztezve érte el Csongrád alatt korábbi medrét. Természetesen ez az átváltás nem ment egyidőben. Valószínűleg a Tisza vízhozama egy ideig megoszlott az Ér-völgy és az új meder között. Később követte a Tiszát az új irányba a Szamos is, aminek vannak medernyomai a Körösvidék holocén elején meg78