Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI

származik. A hullámtéri feltöltődésnek a mellékfolyók torkolata alatti fokozott intenzitása részben azok vizének eséstöréséből (Sajó), visszaduzzasztásából (Bodrog), vagy árvizeinek a befogadóéval való összetalálkozásából vezethető le. A Duna mellékfolyóinál - azoknak a főfolyókhoz viszonyított csekély vízhozama miatt - nem nyilvánul meg ilyen élesen ez a jelenség.

Az ármentesítés előtt a folyók mérsékeltebb ütemmel egész árterükre teregették szét hordalékukat. Annak feltöltődése tehát kettős jellegű volt. Egyrészt az árvizek üledékeiből származott ún. mineralogén anyagok szolgáltatták, másrészt az általában dús ártéri vegetáció elhaló egyedeinek organogén vagy biogén anyagai gyarapították. A folyószabályozások óta csak a gátak közé szorított egykori ártér-maradványokon, a hullámtereken folyik a mineralogén feltöltés, noha jóval intenzívebben, mint korábban. Ezzel szemben a védgátakon kívül mentesített ártéren már csak az organogén vagy biogén eredetű anyagok felhalmozódására van lehetőség. Ezek feltöltődési üteme is erősen korlátozódott azonban, mert a hajdani lápok és mocsarak -, amelyeknek dús növényzete az ilyen üledékek képződését intenzíven szolgálhatta volna - legnagyobbrészt eltűntek az egykori árterek lecsapolása és többségében mezőgazdasági művelésbe való vétele miatt.

A felszíni akkumuláció, azaz üledékképződés a mentesített ártéren annyira lelassult, hogy helyenként még azok a hajdani morotvák - egykori medermaradványok - is tovább fennmaradtak, melyek már a II. József-kori I. katonai felmérés térképlapjain is levágódott kanyarulatként szerepelnek (jó példája az ilyen „ősmorotvák”-nak a Tiszaug É-i oldalán levő egykori Tisza-kanyarulatból visszamaradt morotvató).

A hullámterek és a mentesített árterek eltérő feltöltődési ütemének általánosítható következménye tehát az is, hogy a védgátakon kívüli levágott mederrészletek általában még ma is élővizű, bár különböző jellegű morotvatavak, míg a gátakon belüli hullámtérre került részleteiket már rég kitöltötték a folyók árvizeinek lerakott hordalékai. Csak a hajdani medrek helyét jelölő lapos mélyedések és a partjaikat kísérő öreg füzesek és nyárfák árulják el és rajzolják ki egykori nyomvonalukat (ilyen pl. az Alcsi- Holt-Tisza folytatása a gátakon belül Szolnoknál, vagy a Szakállasi-Holt-Tisza mederrészletei Fegyvernek mellett).

Folyóink eróziós munkaképességének általánosnak ítélhető növekedése azonban nem érte el azt a szintet, ami azok szakaszjellegének, azaz mederképző tulajdonságaiknak a változását jelentette volna. Az Alföldön is, de országosan is megmaradtak korábbi, túlnyomóan középszakasz jellegüeknek, amit a lassú kanyargó folyás és helyi jellegű bevágódás vagy feltöltés jellemez. Legfeljebb helyenként a korábbi kanyarogva feltöltő folyószakaszok kanyarogva bevágódó jellegüekké alakultak. Ez ma nálunk az uralkodó típus. De még az ilyen esetekben is megfigyelhető a szabályozott mederrészletek fokozatos meghosszabbodása a szabályozások óta eltelt évszázad alatt, mert a középszakaszjellegnek megfelelően a folyók újabb kanyarulatokat alakítottak ki, míg a korábbiakat tovább fejlesztették. Ilyen mederfejlődés jellemzi a Tiszát is, amely pl. KÁROLYI Z. (1960) vizsgálatai szerint 1890 és 1952 között kereken 5 km-rel növelte a mai határokon belüli szabályozott hosszát. De megfigyelhető a mederhosszabbodás az egyes kanyarulatok méretváltozásaiban is. A kanyarulatok húrjához viszonyítva általá166