Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
III. RÉSZ A VÍZRAJZI VISZONYOK SZÜKSÉGSZERŰ ÁTALAKÍTÁSÁNAK FELISMERÉSE ÉS LEBONYOLÍTÁSA A XIX. SZÁZADBAN (Somogyi S.)
1774-től 1782-ig ORCZY Lőrinc már királyi biztosként igyekszik összefogni és a közérdeknek megfelelően szervezni, irányítani a vízimunkálatokat. Utódai közül VAY Miklós (1804-1824) töltött be nevezetes szerepet e fontos pozícióban. Ezeknek a kezdeti, a természetes vízrajzi viszonyokat átalakító munkálatoknak súlyponti célja volt: 1. a határvidék vizeinek rendezése; 2. vízi út fejlesztés a fakitermelés és sószállítás biztosítására; 3. a délvidéki (Bácska, Bánát) gabonatermés szállítási útvonalainak kiépítése; 4. a bányavidékek vízellátásának-vízmentesítésének megoldása (Selmec); 5. a felső-dunai víziszállítási lehetőségek kiépítése (már 200 évvel ezelőtt is!); 6. a nagyarányú állattenyésztést szolgáló rét- és legelőgazdálkodás elősegítése az árvizek uralmának a korlátozásával. A vázolt feladatoknak megfelelően fejlődött a szakemberképzés is. Míg kezdetben a had- és bányamérnökök sorából verbuválódtak a vízmérnökök is (mint pl. MIKOVINY S.), később a szükség létrehozta Európa első kifejezetten mérnökképző főiskoláját, az 1782-ben Budán alapított Institutum Geometricum et Hydrotechnicum-ot. Ez az intézmény azután bázisává lett az országos jelentőségű feladatok megoldására hivatott szakemberek képzésének. A korabeli vízimunkálatok közül kiemelkedik BÖHM Ferenc és KRIEGER Sámuel munkássága a Sárvíz- és Sió-csatorna megtervezésével és kivitelezésével. A délvidéki gabonatermelés nagy fellendülése volt az alapja a kor legnagyobb méretű és elméletileg is újat hozó vízrajzi beavatkozásának, a Dunától a Tiszáig haladó Ferenc- csatorna megépítésének, amit KISS József és KISS Gábor valósítottak meg 1793-1802 között. Ennek segítségével az Észak-Bácska számára a komplex vízhasznosítás (hajózás, öntözés, vízelvezetés) lehetőségét hozták létre. Mindezeket a munkálatokat a térképészeti és mérnöki tudomány nagyléptékű fejlődése és hazai alkalmazása tette lehetővé (IHRIG D. 1973). A kibontakozó technikai lehetőségeket nagymértékben támogatták a kor gazdaságpolitikai szükségszerűségei is. A korábban is meglevő gabona konjunktúrát a XVIII. sz. végén a francia forradalmat követő napóleoni háborúk következtében - amelyek Magyarországot az 1809. évi hadjáratot kivéve elkerülték - egy általános mezőgazdasági konjunktúra váltotta fel. 1790-ben egy pozsonyi mérő búza ára Bécsben 30-40 garas volt, ami 1806-ban 4 Ft-ra, 1817-ben 5 Ft fölé emelkedett. Megvolt tehát a gazdasági alapja a szántóföldek terjeszkedésének mind az allodiális, mind az úrbéri, mind pedig a szabad paraszti gazdaságok részéről. A gyorsan terjedő szántóföldek azonban beleütköztek az ármentes térszín peremébe. Sőt, hova-tovább a legelőterületek csökkenése is érzékelhető lett. Azok minőségének elégtelensége kiváltotta a takarmánytermelés fellendülését is. A külső okokból gerjesztett mezőgazdasági konjunktúrát élénkítette a népesség gyors szaporodása is, mert az ország lakossága 100 év alatt többszörösére növekedett. Összefoglalva a XVIII. sz. természeti-környezeti átalakulása és a gazdasági fejlődés okozta ellentmondásokat, két ellentétes folyamat kibontakozása figyelhető meg - elsősorban a századforduló idején. Az egyik az erdőirtások miatt fokozatosan emelkedő árvízszint, ami egyre újabb területek elbontását, az ártéri terület térhódítását idézte elő. KÁROLYI Zs. (1960) adatai szerint 1838-ban a tiszai felmérés keretében 854 község potenciális fenyegetettségét állapították meg az akkori országterületen, amelyek 151
