Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
III. RÉSZ A VÍZRAJZI VISZONYOK SZÜKSÉGSZERŰ ÁTALAKÍTÁSÁNAK FELISMERÉSE ÉS LEBONYOLÍTÁSA A XIX. SZÁZADBAN (Somogyi S.)
természetesen a megemelkedett árvízszint előtt ármentes térszínre telepedtek. A másik folyamat az ármentes felszín teljes kitöltődése volt lakossággal és mezőgazdaságilag művelt termőföldekkel. A kettős probléma megoldását csakis olyan módon lehetett elképzelni, hogy elérkezett az ideje az árvizektől uralt területek felszámolásának, vagy legalábbis erős korlátozásának. A gyorsan népesedő települések árvíz elleni hatékony védelme - különösen az 1816-os, majd az 1830-as, végül főleg a Pestet és az alföldi Duna-melléket sújtó 1838-as árvizek pusztításaitól hangsúlyozva - szintén megkívánta egy széleskörű, mondhatni természetátalakító célkitűzésű folyószabályozó és ármentesítő program megalapozását és végrehajtását. Ennek a társadalom minden rétegének igényét felölelő és kifejező programnak az előkészítését szolgálták azok a felmérések és helyzetképek, amelyeket a Kőrösök vidékéről 1818-1823 között HUSZÁR Mátyás, a Duna mentéről 1824-1831 között HUSZÁR Mátyás és VÁSÁRHELYI Pál, a Tisza vidékéről pedig 1834-1846 között LÁNYI Sámuel vezetésével vettek fel, szerkesztettek meg és foglaltak írásba. De hogy az előkészületekből és igényekből a kínálkozó lehetőségeket felhasználva valóság is legyen, ahhoz még egy jövőbelátó, karizmatikus hatású zseniális államférfinek is színre kellett lépni SZÉCHENYI István személyében, aki 1830 és 1848 között megjelent számos nagyhatású munkájában igazi látnokként vette sorba az ország árvizes területeinek nagyobb részét jelentő Alföld - és benne különösen a Tisza-völgy - vízügyi rendezésének előfeltételeit, tényezőit, a feladatok megoldásának sorrendjét, annak nehézségeit, a megvalósítás anyagi feltételeit és szervezeti kereteit. SZÉCHENYI személyesen is irányító hatást gyakorolt a célul kitűzött feladatok megvalósítására, mivel 1833-tól az aldunai, majd a tiszai munkálatokat vezető kormánybiztos volt. SZÉCHENYI és munkatársai - köztük az első helyen BESZÉDES József és VÁSÁRHELYI Pál említendő, bár nem voltak mindig azonos véleményen - olyan munkára serkentették és szervezték meg nemzedéküket, ami egy addig országosan természetesnek tartott állapot, az ármentes térszín és az árterületek egymás mellett élésének, további fennmaradásának felszámolásával járt. Amikor 1846 augusztus 27-én Tiszadob alatt SZÉCHENYI kapavágásával a Tisza-vidék - és ezzel az ország nagyobb részét kitevő Alföld - vizei szabályozásának tényleges munkálatai megkezdődtek, KVASSAY Jenő, későbbi kiemelkedő vízmérnökünk nyomán elmondhatni, hogy tulajdonképpen népünk második honfoglalása vette kezdetét. Már itt hangsúlyoznunk kell, hogy a SZÉCHENYI elvi irányításával kidolgozott folyószabályozási-ármentesítési program messze túlterjedt az ún. passzív vízgazdákodás, a csupán a folyók kártételei elleni védekezés szempontjain. Egyrészt a korabeli élénkülő árucsere megkívánta a hajózó utak, csatornák kiépítését és megteremtését is szervesen beiktatta országépítő terveibe. Másrészt észlelte már ő is az Alföld éghajlatának nedves és száraz évek csoportos jelentkezésében megnyilvánuló átmenetiségét és az időszakos szárazság elleni eszközként javasolta az öntöző gazdálkodás bevezetését, valamint az erdősítés megkezdését is (ennek úttörője korábban VEDRES István volt). Ő ismerte fel a szélfogó, azaz párolgáscsökkentős erdősávok jelentőségét is. Vagyis az aktív vízgazdálkodás, a víz tervszerű elosztásának és felhasználásának szempontjai is bennfoglaltattak nagyszabású vízügyi programjában. Szerencsés kezdeményezése volt továbbá, hogy a folyószabályozásban és ármentesítésben érdekelt magánosokat 152
