Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG

kényszerítette a lakosságot a hordalékkúp-övezetekben, ahol a feltöltődéstől előidézett mederváltozásokat kellett kivédeni, megelőzni az ott lakók élet- és termelési biztonsága érdekében. Vagyis a mezőgazdaság lehetőségeinek a biztosítása váltotta ki elsősorban ezeket a munkálatokat. Emiatt értesülésünk IV. Béla feleségének Duna-meder ásatásáról a Csallóközt a Szigetköztől elválasztó mederlabirintusban. De folytak ilyen munkálatok a Rába és a Rábca alsó szakaszán is. Vagyis az első gátak, töltések, csatornák mind a hordalékkúp jellegű területek vízfolyásai mentén létesültek. II. Miksa pl. 1569-ben külön dekrétumban rendelkezik a Csallóköz árvizek elleni védelméről.

S hogy minden kétség eloszoljon eleink sok évszázados vízépítő tevékenységének törvényileg is szabályozott széleskörű elterjedtségéről, arra nézve meggyőző példa VERBŐCZY Tripartitumának (Hármaskönyvének) ideillő fejezete, ahol tételesen megtalálható a vonatkozó vízhasználati szokásjogok összefoglalása.

Az ármentes térszín és az árterületek egymást kiegészítő jellegű gazdasági fejlődésének üteme azonban csak nagy általánosságban volt egyenletes. Nem lehetett az, mert az ármentes terület fejlődését a XIII. sz. közepi tatárjárás derékba törte. Az árterületek lápjai, rétségei ugyan átmentették a lakosság egy részét, de a korábban már sűrűn betelepült löszös hátságokon - Hajdúság, Maros-Kőrös köz, Bácska - mégis nagy területek maradtak pusztán. így váltak azok a később betelepülő kunok szállásterületeivé is. Tehát az Alföld nagyobb részének egy alacsonyabb szintről kellett ismét fejlődésnek indulni. Az elpusztult Árpád-kori falvak helyén nagy területeken legelőként hasznosított pusztaságok maradtak vissza, amelyek a későbbi századokban felívelő nagy állattenyésztésnek nyújtottak alapot. Velük szemben az árterületek a különböző említett víz- használatok állandóbb és az állattenyésztés időszakos jellegű igénybevétele mellett is túlnyomórészt megőrizték korábbi természetes állapotukat.

Ezt a helyzetet gyökeresen változtatták meg hazánk történetének gyászos XVI-XVII. sz.-i eseményei, a török hódoltság korszaka. Eltekintve a számos részletében napjainkat is hátrányosan befolyásoló etnikai-társadalmi-gazdasági változásoktól, pusztán a természeti környezet károsodását számbavéve is lesújtó kép tárul elénk. A korszak-vizsgálók általában két alapvetően hátrányos tendenciáról emlékeznek meg. Az egyik az Alföld erdőtlenségének a szélsőségességig való fokozódása, a másik a láp- és mocsárvilág nagymértékű további kiterjedése. A két folyamat egymással is, de a peremterületek korabeli gazdasági életével is szorosan összefügg. Az erdőpusztulás okát a földművelés visszaesésében és a rideg pásztorkodás nagyarányú térhódításában szokás megtalálni. Bár ez utóbbit a politikai viszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodás ténylegesen is erősen megnövelte, ez még nem járt szükségszerű erdőpusztulással, mert elsősorban csak a felúj ulást akadályozta. Ennél lényegesebb a meglevő erdők irtása, amit az országterületen dúló szüntelen háborúk kiváltotta hadi készenlét, az erődítések, a palánkok építéséhez szükséges faanyag biztosítása tett szükségessé.

Egykori utazók (pl. EVLIA Cselebi) beszámolói említik a Maros mellett Arad és Radna, a Duna mentén Bátaszék, Jeni Palánka, Tolna, Paks, Kalocsa, Pentele, Ercsi, Hamzsabég, Futak, Szabadka, a Tiszánál Zenta palánkjait, amelyek nevükben hordozzák erődítményeik szálfákból való építkezésének módját. Természetesen épültek ilyenek az ország más területein is, amelyek mindegyikénél nagy tömegben használták fel a fát, miközben a pótlásáról senki sem gondoskodott.

146