Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Tizenegyedik fejezet

kém, mintha Mária kötőjében üldögélnék, mintha a Szűz Anya ringatott volna az ő szent ölében.

Eszegettem lassan, ő meg tűnődve nézett. Úgy tudtam magamon mosolygó tekintetét, mint a friss vetés a napfényt, simoga- tónak, lágynak, édesnek.

Akkor jutott eszembe: hát a gazda hol van?- Hol lehetne? Aluszik - intett a hátulsó szoba felé. - Az én emberem már olyan, ha egy kicsi ideje van, leteszi magát, s már alszik is. így azután igencsak kevés a gondja a világra... de én úgy tartom, jól teszi, ha egyszer ilyen igen jó természettel áldotta meg a Föntvaló.- S nem hiányzik? - kérdeztem.- Ennékem? - csodálkozott.- Hát... beszélgetnének... mit tudom én.- Jaj, fiam... ismerjük mi egymás gondolatát... minek ahhoz a szót szaporítani? Nem mondom, fiatalabb koromban eszembe jutott néha, hogy hiszen még a falevelek is úgy susognak egymásnak, öröm azt hallgatni... hanem az én uram, mint a föld. De ha már ilyen, falevélhez sohasem hasonlít, ha folyton kisárko- dom véle, akkor se. Beszélgettem hát a gyerekeimmel, mert mind, ahány csak van, éntőlem tanulta a szót... A szót is, a nótát is. Az életet már inkább az apjuktól, különösen a fiam. Úgy megértik ők egymást ketten... a tanulását se én pártoltam... ha rajtam múlik, soha bele nem egyezem.- Hiszen még haragudni se tud...- Akarni tudok. Nem akarni csakúgy.- S mért nem akarta?-Nem jó az urakkal komázni se... nemhogy közéjük magasodni. Nem tudtok ti úgy felnőni, fiam, hogy le ne nézzenek azután is... mindhalálig.- Nem az uraságért...- Ugyan, hagyd el, mindegy az, miért. Ha már tanultál, ide nem úgy tartozol, mint eddig, amoda meg soha - mondta eltökélten.

Igen meglepődtem, hogy ilyen hajlíthatatlanul konok tud lenni.- Én mégse bánom - erősködtem.- Elhiszem... én mindent elhiszek. De egyet biztosan tudok: ebben az országban mindig büdös volt a paraszt, az is marad. Hiába bizakodói, minden városi semmirekellő, aki tán azt se

419