Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Második fejezet
halovánnyal, a rózsaszíné sötétebbel, a gyűszűvirág közepébe pedig még narancssárgát is belepöttyögetett. Azokat azután lilára hímezte. Varázsolt ő a konyhába is, szobába is virágos függönyt, asztalra térítőt, falvédőt meg kispárnákra ünneplős huzatot. Ez már édesapámnak is igen kedvére volt, csak a fonalak árát sokallotta. Öregszülém küldött vélem néhányszor egy- egy gombolyagot:- Nézd ni! Most kaptam olajoskéket... frézszínüt... itt ez a biborlila, szaladj, vidd anyádnak, holnapra úgysem lesz... Kiárulta ő azt tojásból, tejféléből, olykor a csirkéből is eleladott egy-egy párat. No meg liba-, kacsazsírt! Bödönszám. Édesanyám ezt sehogyan se szerette, hogy az anyja minden jobb ételt megvon magától, de öreganyám csak nevetett:- Majd ha ilyen vén leszel, mint én, meglásd, a zöldféle neked is jobban hiányzik, mint a hús meg a szalonna! Ezzel engem azon nyomban szíven talált; sohasem gondoltam arra, hogy az édesanyám is megöregszik egyszer. Elképzelni se tudtam őt fehéredő hajjal. Rászóltam nagyanyámra, hogy ilyeneket ne beszéljen. Erre csak elnevette magát:- Pedig édes fiam, aki idejében meg nem hal, előbb-utóbb megöregszik! Igaza volt, csakhogy ez még rosszabbul esett előbbi szavánál. Igen elszontyolodhattam, mert mind a ketten fejcsóválva néztek.- Mihelyt egy kislány istenigazából megtetszik neked, énrám te aligha gondolsz, kisfiam mondta könnyes hangon édesanyám. Hej, ha tudta volna a jövőt előre! Akkor kezdtem azon töprengeni, hány személy fér meg egymással békességben az ember szívében? Mert az enyémben megfért minden hozzátartozóm, a volt tanító úr, Elvira, meg legújabban már Pota Jóska is. Az pedig úgy történt, hogy megharagudott rá a Török tanító úr, és odaültette az első padba, éppen mellém. Merthogy engem mindjárt a szeme közelébe helyezett, s vettem észre néha, hogy nem csukja le egészen a szemhéját, hanem a résen át lopva engem figyel. Gondoltam, ha itt válók kőbálvánnyá, akkor se fogsz te ki énrajtam, mivelhogy én már ismerem a fajtádat, te pedig az enyémet sohasem fogod! Igazam is lett. 49
