Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Második fejezet

Mindjárt tudtam, hogy nem jóban töri a fejét, amikor az éget- nivaló, izgő-mozgó Pota Jóskát mellém telepítette. A gyerek rögtön beszélni kezdett hozzám, de úgy tettem, mint a faszent, nem mozdultam, bámultam előre, egy pontra kitartóan s kimeredt szemmel. Szünetben azután elmondtam a Jóskának, hány a kettő. Megértette mindjárt, s ezentúl úgy tettünk odabent órán, mintha ikrek volnánk. Egyszerre megmelegedett a szívem iránta, hamarosan össze is komáztunk.

Hanem amit reméltem, abban csalatkoztam, mert Elvira továbbra is úgy fájt bennem, akár egy odvas fog, amelyikre ha nem akarom, attól még folytonosan rá kell harapnom. Olykor azt kívántam, bár lenne nagybeteg és halna meg annak rendje- módja szerint, ha a föld alá kerülne, tán én is elfelejteném. Nem látnám nap mint nap lebegő hajjal, pihekönnyű kötényben futkosni vidáman, ha egyszer a szememnek se tudok parancsolni, hova nézzen, mindig őt legelészi csak. Én az ő szemében koszos paraszt maradok, bármit is teszek. Na jól van. Majd meglátjuk, mit hoz még az élet - mert az még hátravan.

Ez a tanév valamivel gyorsabban telt az előzőnél, volt már nékem igazi pajtásom, akit hozzánk is, öregszülémhez is bevezethettem, és akivel mindenüvé együtt mehettünk. Édesapám ugyan megrökönyödött, hogy a Pota Jóska már a harmadik gyerek a családjukban, s az ujjain utánaszámolt, valóban úgy van-e.- No, te szegény - mondta savanyúan -, a nagyobbak igen nagyok ám, mind a kettő nősülés előtt, ugye?

Jóska csodálkozott.- Legalább marad valaki édesanyámékkal, mivelhogy én maradok.

Édesapám bólogatott.- Jó gyerek vagy te, Jóska. Ügy látom, kapzsi se vagy.- Már miért lennék? Megvan mindenem.

Éppen úgy felelgetett, mint egy felnőtt.- No, akkor játsszatok!

Csak a tornácra léptünk ki, s már akkor édesanyámhoz fordult.- Hallod, hogy a Pota-gazdaság így szétszóródjék! - s sajnálkozás volt a hangjában. - Igencsak kár érte.- Hol van az még - fogta halkabbra édesanyám.

50