Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Első fejezet
Anyáin szemét most már csakugyan elfutotta a könny, s igyekezett leszedni az asztalt, hogy ne igen lássuk. De mi láttuk azért. Édesapám arca mégis felragyogott, s vállamat is egyre jobban szorongatta, míg reá nem néztem. Akkor intett a szemével. Ebből azután megértettem, hogy mi lesz a dolgom ezentúl. Segíteni, hogy anyám ne figyeljen olyan fölöslegesen a tányérra, s mindenképpen kijátszani őt, hogy csak egyék, egyék. Ezentúl a szatócséktól nem öregszülémhez futottam, hanem jókora kerülővel hazáig. Anyámnak vittem a savanyúcukrot, mogyorót, éppen foltosodni kezdő narancsot - mindent, de mindent a világon néki vittem volna, amihez hozzájuthatok. Fogadkoztam magamban: nem lesz nékem nyugovásom, csak akkor, ha már egy cseppet megpirosodik az a szép fehér arca. No, megértem azt is, hamarább, mint gondoltam, s nem úgy, amiként szerettem volna. De addig még volt egy csodálatos nyaram, életemben talán az utolsó szabad és gondtalan - ma így emlékszem vissza rá. A mi környékünkön van egy szólásmondás; könnyű annak a falunak, amelyiknek talpát nyaldossa a víz. A miénket nyaldosta, mert egészen a Duna partjára épült. Már a tizedik esztendőmbe fordultam, amikor apám egyedül is engedett a folyóhoz mennem, bár édesanyám igen sopánkodott miatta. Addigra apámmal annyiszor voltunk együtt a Dunán, hogy ismertem egy szép ligetes partszakaszát, no meg a folyó szegélyét úgy, ahogy a régi vízen járók, s különösen a folyó egyik kanyarulatát. Ott egy kicsiny, mély öblöt mosott magának a víz, a fenekét látni se lehetett, de már néhány lépéssel lejjebb annál inkább. Édesapám pedig kitalált valamit. Nem engedte a baromfi vérét megsütni-főzni, hanem ahogy vágtuk a szárnyast, apróra dörzsölt kenyérmorzsára kellett a vérét ereszteni annak. így aztán háromszor annyit mutatott, mint egyébként. Akkor elkért ő anyámtól egy túrószacskót, igen vékony anyagból varrottat. Abba belékanalazta a sok vért - kis gömölye lett csak belőle. A zacskó szájára pedig irdatlan hosszú zsineget kötött, bedugta a tarisznyájába, három-négy pecabotot vett elő, néhány gilisztát a dobozba, s nékem meg kellett fogadnom, hogy amire most tanít, arról senkinek az égegyvilágon pisszt se szólok. Kezembe nyomott egy háncsszatyrot, s indultunk. A szép kis öbölben senki nem tartózkodott, mindenki tudta, hogy az igencsak mély, könnyű elveszni benne. 15
