Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Édesapám ezt akkurátusán megmagyarázta nekem, körülpillogott, amint megérkeztünk, no, sehol senki. Akkor a zsineget a szomorúfűz göcsörtös ágához kötötte, s beléengedte a ruhazacskót a vérrel a vízbe. Olyan mélyre merült, hamarosan mit se láttunk belőle. Belőlünk meg senki semmit, merthogy a fűzfa lekonyult ágai mint valami csodaszép zöld sátor eltakartak. Négy pecabot horgára tessék-lássék formán rátűztünk egy- egy darabkát az egyik kukacból, három botnak bakot állított fel szép kényelmesen apám. Éppen olyan volt, mint a nagy Y, csak erősebb, szára hosszú, s jól belédöngöltük az agyagos földbe. A negyediket kezében tartotta, magához vont, s mondta:- Te is fogd, hadd lám, megtartod-e?

Már eddig elmókáztunk ott vagy félórát, gondoltam, a vér bizony kiázik alaposan, nem marad a zacskóban semmi, pedig én igen szerettem, ha édesanyám négyzetekre vágta, s forró zsírban kisütötte. Sokat mondok, ha két perc kellett hozzá, hogy elkészüljön. Hát most igen sandán néztem édesapámra, de nem szóltam egyet se. Megérzi az ember, ha valamivel megtisztelni szándékozzák, bár fájdalommal járjon is a másik becsülése.

Csak üldögéltünk nagy türelemmel, néztük a vizet, a túlpartot - és vártunk.

Meghangyásodtak a lábaim, a karom, a derekam alig bírtam, de apám egyre csak mozdulatlanságra intett. Már arra gondoltam, ezt a titkos tudományt szíves-örömest átengedtem volna másnak, amikor az egyik bakon megmozdult a vessző. Apám keze már körül is fonta finoman, dehogy szorította, inkább őrizte. Azután megint. Majd megint. S amikor a rövid zsineg a bot vége s a víz között úgy feszült, hogy félni kellett: elszakad, apám egyetlen erős mozdulattal rántotta ki, mindenestül. A zsineg végébe akkora kecsege kapaszkodott, hogy éppen kitöltötte a háncsszatyor hosszát. Virgonckodtam volna, de apám csendre intett - várt a többire, s nemhiába. A következő vergődését már együtt éreztük, a halat együtt emeltük ki, együtt akasztottuk le a horogról. Csúf, hosszú orrú csuka volt, jókora.

Csak suttogni mertem:- Ponty nem lesz? - mivel azt szerettem inkább.- Ezek ragadozók - suttogta apám visszafogottan, csak a torkában göcögött a nevetés. - Akadhat azonban ponty is.

16