Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Úgy történt. Mert ha belegondolok, igen sok bölcsességet tanultam én a külsőre faragatlan, vadfekete, nagydarab apámtól, félek, hogy sok mindenről megfeledkeztem az idő óta. Minden nap múlásával renyhül az a rosta, amelyikbe ismereteinket belé-beléhullatjuk, míg a fontosabb igazságok közül is egyre több kihullik a likakon. Csak amikor a hopp helyett a kopp jön, akkor ütünk a homlokunkra, mert bizony kiviláglik, hogy ezt a bajt elkerülhettük volna, ha az öregek szavát jobban megfigyeljük s ahhoz igazodunk. Különösen pedig, ha azok az öregek megállották helyüket a maguk világában, s nehezen bár, de mindig tisztességgel.

Mert én ezt bízvást elmondhatom az édes szüléimről. Öregszülém is igen sok okosságra nyitotta föl a szemem az ő idejében, szegény.

Most is úgy történt, amint apám mondta. Anyám előjőve arcán is hozott egy kevés pirosságot, szemén is, de restelkedett miatta nagyon. Annyira, hogy újra szedett magának a tejfölös gyönge csirkéből, galuskából, zöldsalátából, már elfeledte, hogy ebédelt egyszer. Éppen szólani akartam, de édesapám vállamra tette nehéz keze fejét, s intett: egyek én is. Megtettem a kedvéért, hogyne tettem volna! Mikor azután végeztünk, az a nagy fekete ember elnevette magát:- Csak megríkatlak én téged máskor is, édes angyalom!

Egyikünkről a másikra nézett anyám értetlenül.- Épp a gyerek előtt... - dadogta zavartan.- Nem olyan kicsi gyerek ő már, hogy meg ne ítélhette volna maga is: az anyja evése, nem evése az akaraton múlik. Ugye, Marci ? Meg a szokáson!

Anyám elkomolyodott.- Való igaz.- Na látod. Magad is látod! - vágta rá diadallal apám, de a hangja zengése egészen más volt, mint amikor engem fogott rajta valami kópéságon. Simogatott inkább, semhogy perelt volna.- Majd erőltetem, Márton - pillogott anyám gyanúsan fényes szemmel.- No, no. Ha még egy rátát pityeregsz is, alig hiszem, hogy újra ebédelsz már... különben nem bánnám.- Mit nem bánna?- A pityergést, angyalom.

14