Polohn István – Szappanos Ferenc: Vízgazdálkodási társulatok a Dráva völgyében (Pécs, 1974)
III. fejezet. Szocialista típusú vízgazdálkodási társulatok kialakulása és működése a Dráva völgyében
politikájának ékesszóló bizonyítéka, hogy a mai társadalmunk keretei között a vízimunkák költségeinek viselése az 1840-ben kidolgozott elveknek megfelelően történik. Különösen élesen tűnik szembe Széchenyi korának haladó vízügyi politikája, ha az egykori Országos Választmány javaslatait összevetjük a 46/1966 (V. É 31.) OVF utasítással, mely jogszabály napjainkban is azonos elvek szerint rendelkezik ,,a vizek és közcélú vízilétesítmények kezeléséről és költségeinek viseléséről”. E jogszabály fontosabb fejezeteit szintén a társulatok munkájának állami támogatásával kapcsolatban fogjuk ismertetni. A Pécsi Vízügyi Igazgatóság — vagy ahogy 1959. július 6. óta nevezik: a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság — területén működő társulatok 1967. január 26-án Pécsett megalakították a Déldunántúli Vízgazdálkodási Társulatok Területi Választmányát. A Választmány — mint a társulatok tanácskozó, javaslattevő és érdekképviseleti szerve — az elmúlt évek során számos helyi (esetenként országos jelentőségű) társulat-politikai kérdés megoldásában működött közre. A Választmány munkájához — mint,,befogadó” társulat — a Dráva völgyében gazdálkodó két társulat (kezdetben a Szigetvár környéki Vízgazdálkodási Társulat, később — mint jogutód — a Dráva- menti Vízazdálkodási és Talajvédelmi Társulat) kiemelkedő segítséget nyújtott. A vízgazdálkodási társulatok tevékenységének fejlődésében az elmúlt 5—8 év hozta a legjobban szembetűnő eredményeket. A rendkívül erőteljes ütemben bekövetkezett kibontakozás a mezőgazdaság gyors fejlődésével hozható összefüggésbe. Minél inkább növekszik a mezőgazdaság eszközellátottsága és termelési színvonala, annál nagyobb jelentőségre tesz szert a felesleges vizek kártételei ellen folytatott küzdelem, az aszályt okozó vízhiány csökkentése, vagy a termőtalajok védelmét szolgáló meliorációs feladatok megoldása, egyszóval: a mezőgazdasági vízgazdálkodás. A magyar mezőgazdaságban az elmúlt évtizedben egy talán soha nem álmodott ütemű fejlődés következett be, és ez törvényszerűen a vízgazdálkodás valamennyi ágazatának fejlesztését is megkövetelte. A vízgazdálkodással szemben támasztott fokozott igényeket a társulatok érezték meg az elsők között, hiszen mindennapi munkájukkal szorosan kötődtek a mezőgazdasági nagyüzemekhez. Ezért magától értetődőnek kell tartanunk, hogy a társulatok feladatkörének szélesedésében már korán tükröződött az új igények kielégítésére irányuló törekvés. Rövidesen túlhaladottá váltak a vízrendezés évszázados hagyományai, a „felesleges” vizek gyors elvezetésére irányuló módszerek. Előtérbe került az az elv, hogy a csapadékot a talajban, vagy külön e célra létesített tározókban, a lehullás helyén vissza kell tartani, — tartalékolni — és csak a helyileg nem hasznosítható, káros vizek levezetését kell szabályozott úton biztosítani. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek gazdasági megerősítését célzó 3CC4/9/1966 (VII. 3.) számú kormányrendelet célul tűzte ki, és egyben lehetővé is tette, hogy a vízrendezés és talajvédelem műszaki és agrotechnikai munkái összehangoltan valósuljanak meg, és hatékonyabban segítsék a termőtalajok erózió elleni védelmét. Megnyílt a lehetőség a legkorszerűbb eszközök és munkamódszerek elterjesztése előtt. Egyre több területen jelentkeztek az alagcsövezés gépesítésének, a vakonddrénezés széleskörű alkalmazásának, a különböző talajjavítási módszerek bevezetésének, a talajvédő gazdálkodás műszaki és agronómiái feltételei megteremtésének igényei. A társulatok bebizonyították, hogy alkalmasak a rájuk váró feladatok megoldására. Fokozatosan növelték szervezeti szilárdságukat, szakembereik számát, termelő- eszközeik mennyiségét és választékát, gondoskodtak arról, hogy a velük szemben támasztott követelmények kielégítéséhez szükséges anyagi, technikai és személyi feltételeket megteremtsék. A társulatok gyors fejlődésének sajnos voltak hátrányos következményei is. Egyes 67
