Polohn István – Szappanos Ferenc: Vízgazdálkodási társulatok a Dráva völgyében (Pécs, 1974)
I. fejezet. A vízgazdálkodási beavatkozások első emlékei
I. fejezet A VÍZGAZDÁLKODÁSI BEAVATKOZÁSOK ELSŐ EMLÉKEI A hazánkban végzett — világszerte ismert és elismert — nagyarányú vízimunkálatokat az ország felszínének különleges volta, az egymást követő geológiai korszakok során kialakult domborzati és vízrajzi viszonyok tették parancsolóan szükségessé. A síkságok ősi állapotukban a szikes, futóhomokos területek, mocsarak, óriás lápok és mocsári erdőrengetegek tarka egyvelegei voltak. A hegy- és dombvidékek völgyei a rajtuk keresztül folyó vízfolyásoktól táplálva elmocsarasodtak, a hegyek és dombok közül kilépő folyók és patakok az eséscsökkenés következtében lerakták hordalékukat, és e laza feltöltésen medrüket állandóan változtatva haladtak tovább. Szinte minden újabb árvíz változtatott a megelőző állapoton. A vízjárta területeken emberi beavatkozás nélkül nemcsak a földművelés, hanem még a letelepülés is lehetetlen volt. Nem járhatunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy a vizek pusztítása elleni védekezés egyidejű az első, földünkön kultúrát teremtő néppel. A római kor munkái A Kárpát-medencében található végeláthatatlan mocsárvilágról az első írott feljegyzések a római időkből származnak. A hazai vízimunkálatok múltjában az első nyomok több mint 1600 évvel ezelőtt, ugyancsak a rómaiak idejében találhatók. Ez időben Pannónia földjén emlékeiben még ma is megcsodálható kultúra virágzott. A rómaiak — szokásuk szerint — itteni uralmukat is katonai telepekkel támasztották alá. Az erdőségekkel borított Dunántúl és a Dráva—Száva köze is tele volt azonban ingoványokkal, mocsarakkal, ezért a sikeres telepítések előfeltétele a földművelést és az egészséges életkörülményeket biztosító lecsapolás volt. Hogy a rómaiak fejlett műszaki tudásuknál fogva ilyen jellegű vízimunkákkal Pannóniában is foglalkoztak, arról több egykori feljegyzés szól. A katonai célokat szolgáló útépítéseik is több ízben kényszerítették őket — főleg a Dunántúl északkeleti részén — mederszabályozásokra és lecsapolásokra. Egyik főútvonaluk átvezetett a Sárvíz mocsárvilágán, ahol csak töltés építésével tudtak boldogulni. A III. században a pannóniai származású Probus császár több helyen sikeresen próbálkozott mocsarak kiszárításával, és az így nyert új területeken virágzó földművelést teremtett. Később Galerius császár a IV. században katonáival kiirtatta a Balaton partján a nagy erdőségeket, és csatornák ásásával lecsapolta a tó menti mocsaras területeket is. A kutatások szerint ő volt a Sió-csatorna első megépítője. A Balaton (Lacus Pelso) fölös vizének levezetése céljából megásatta a mai Sió-csatorna elődjét. A helyenként töltésezett meder maradványaira, valamint Siófoktól északra a régi vízleeresztő zsilip egyes részeire az 1930-as években bukkantak rá. A Dráva—Száva menti nagy mocsarak lecsapolását szintén a rómaiak kísérelték meg először, a feljegyzések szerint eredményesen. Helyenként, régi töltések megbontásakor felszínre vetődött római érmékből arra lehet következtetni, hogy értékesebb településeik védelmére már a rómaiak is építettek árvédelmi gátakat. A rómaiak által teremtett, viszonylag rövidéletű kultúrát nagyrészt elsöpörte a népvándorlás kora, és hazánk területe — vízügyi viszonyait illetően is — újra vadonná változott. 5
