Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
2 tonna körüli az évi amurzsákmány. Sajnos, csak nehezen állapítható meg, hogy a zsákmány mekkora része származik a főágból, illetve a holtágakból. A Tisza vízrendszere külterjesen hasznosított területein (a Kiskörei-víztározó „szelektálásával” együtt) az 1981 — 1985-ös időszakban évente átlagosan 9 tonna volt a halászok által kifogott amurmennyiség. A zsákmány feltehetően ennél sokkal nagyobb is lehetne, de az eredmények értékelésénél figyelembe kell venni nyíltvízi halászatunk csekély intenzitását és a Kiskörei-víztározó halászatának korlátozását. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az amur honosítása egyúttal rendkívül értékes sporthallal gazdagította vizeinket. Horgászati jelentőségét jól bizonyítja, hogy mennyisége a horgászzsákmányokban 1971—1975 között 30-szorosára (!) emelkedett. A horgászok által kifogott amur mennyisége azóta is folyamatosan emelkedik az intenzíven telepített és a külterjes hasznosítású vizeken egyaránt, és 1985-re elérte a 217 tonnát. Fogásának többféle módszere is kialakulóban van. Az amuro- zók igen erős, fenekező készséget használnak, mivel a megakasztott amur hatalmas erővel védekezik, a fárasztás hosszabb időt vesz igénybe. A csali megválasztása, úgy tűnik, nem elsődleges szempontja az amur eredményes horgászatának. A korábbi elképzelésekkel szemben, nem feltétlenül szükséges zöld növényi részeket tűzni a horogra. Fogják az amurt gilisztával, lótetűvel, burgonyával, a leggyakrabban használt csali pedig a kukorica. Igen fontos szerepet játszik az amur a káros víziA VÖRÖSSZÁRNYÚ KESZEG Scardinius erythrophthalmus L. növényzet elleni biológiai védekezésben. Gazdaságosan megoldható a növényzet fékentartása amurok telepítésével a különböző vízgazdálkodási célokat szolgáló csatornákban, vagy akár a kajak-kenu pályáknál is. Fóris (1984) adatai szerint vízigyom-irtási célból hazánkban 1983-ban az ilyen telepítésre alkalmas, két- és háromnyaras amurból tógazdaságaink a megelőző évben 833 tonnát termeltek. E számok tükrében érthetővé válik, miért kerül piaci értékesítésre oly kevés e halfajból. A csatornákba kihelyezett halak elenyésző része jelentkezik a későbbiekben a halászati hasznosító zsákmányában, viszonylag jelentős a horgászok által kifogott hányad, a többség azonban orvhalászok, orvhorgászok prédájává válik. Az amurtelepítések — tekintettel a halfaj intenzív növényfogyasztására — világszerte természet- védelmi problémákat is felvetettek. Ahol a telepítés zárt, szaporodási feltételeket nem biztosító vízterületen történik, ott az állomány halászati eszközökkel „kordában” tartható. Ilyen helyeken gazdálkodási műhibának tulajdonítható, ha az amur a partvédő növénysávban jelentős kárt okoz. Más a helyzet a természetes szaporodási lehetőséget biztosító vízrendszerbe kikerülő amurokkal. Ilyen vízterületeken steril, továbbszaporodásra képtelen állomány kihelyezésével megkönnyíthetők a halgazdálkodási feladatok. E probléma megoldására két, egyaránt eredményes irányzat alakult ki: a gynoge- netikus szaporítás (Stanley és mtsai 1975), illetve az amur és a pettyes busa (Aristichthys nobilis) növényevő, de triploid, terméketlen hibridjeinek előállítása (Krasznai és mtsai 1984). Egyéb nevei: aranyhal(l), bikkely, bódorkeszeg, búzaszemű kárász, búzaszemű keszeg, compókhal, dunakeszeg, gaisztás keszeg, gelesztás keszeg, gilisztás keszeg, kárászkeszeg, keceg, kele(hal), kelen, konchal, nemzetihal, pirka, piroska, pirosló keszeg, pirosszárnyú keszeg, pirosszárnyú koncér, pirosszárnyú ponty, pirosszemű kele, szőrkeszeg, vereskeszeg, veresszárnyú keszeg, veresszem, veresszemű hal, vérkeszeg. (10. színes ábra) LEÍRÁS Oldalról lapított, viszonylag magas testű hal. Hát- és hasvonala erősen ívelt. Úszói viszonylag fejlettek, a hátúszó kezdete a hasúszóknál hátrább található. Szája felső állású. Az oldalvonal pikkelyeinek száma 38—42, az oldalvonal fölött 7—8, alatta 3—4 pikkelysor található. A hasúszók és a farok alatti úszó között a pikkelyek élt alkotnak. Egyike vizeink legszínesebb halainak. Háta feketés-zöld, oldala az ivadéknál ezüstös, később aranysárga. 64 Szemgyűrűje — ellentétben a gyakran használt, megtévesztő pirosszemű kele elnevezéssel — aranysárga, esetleg narancsvörös. Páros úszói, valamint a farok alatti élénk vörösek. A hátúszó és a farokúszó szürkés alapszínű, olykor vörhenyes árnyalattal. Gyakran összetévesztik a bodorkával. Az ivadékkorban a két faj csak a garatfogak (1. 2. táblázat) alapján különíthető el teljes biztonsággal. A felnőtt példányok a 26. ábra alapján könnyen meghatározhatók.
