Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Csukafélék családja – Esocidae
csuka keltetést Dr. Woynárovich Elek vezette be 1954-ben, majd karbamidos termékenyítő oldat alkalmazásával az eljárást tovább is fejlesztette (Woynárovich 1963). E módosítás 80—95%-os kelést tett lehetővé. A csukaszaporítást klasszikus módszere szerint természetes ívóhelyen történik az ivartermékek elvétele, és az ott elvégzett termékenyítés után kerül keltetőházba az ikra. Lévai és Horváth (1980) ezzel szemben az anyaállomány tógazdasági előkészítésének és hormonális kezelésének előnyeiről számolt be. A korán jelentkező kannibalizmus és a nagy takarmányigény a fő okozója annak, hogy természetes vizeink csukatelepítéseiben hosszú időn át a zsenge ivadéké volt a döntő szerep. A zsenge ivadékot a természetes vizekben is számos ellenség fenyegeti, megmaradásával, a telepítések hatékonyságával kapcsolatban igen megosztott volt a szakemberek véleménye. Közrejátszhat a telepítések eredménytelenségében a zsenge csuka csekély mozgékonysága. Nem megfelelően végzett kihelyezésnél az apró csukák együtt maradnak, s végül egymást pusztítják. Csak az elmúlt néhány évben fokozódott az előnevelt csuka kihelyezése, amiben jelentős szerepe van a keltetőházi vályús nevelés tökéletesítésének (Lévai és Horváth 1980). Bár a tavi előneveléssel kapcsolatban is voltak több helyen kedvező tapasztalatok (pl. Garádi 1978), e módszert csak néhány gazdaság alkalmazza. Egynyaras csuka egészen minimális mennyiségben kerül vizeinkbe kihelyezésre. Az egész szezonon át történő — gazdaságos — tógazdasági nevelés módszerei még nem alakultak ki. Az intenzív módszerek ki- fejlesztésére e téren az export lehetőségek kihasználása érdekében is szükség volna. Más európai országoktól eltérően hazánkban nem terjedt el a csuka járulékos tógazdasági halként történő termelése. Az összes tógazdasági csukatermés évente mindössze 7—8 tonna között alakul, de ez a mennyiség sem tudatos munka eredménye, sokkal inkább a halastavak „természetes benépesülésének” tulajdonítható. Tény, hogy a tógazdaságok halfaj szerkezetében nehéz a csuka helyét megtalálni. Egyrészt a korszerű tógazdaságokban nem áll a csuka rendelkezésére megfelelő mennyiségű táplálék, másrészt az elavultabb gazdaságokban a lehalászás jelent problémát. A nem megfelelően kiszárított tavakban ugyanis nagy mennyiségű csuka húzódhat meg, és telelhet át a mélyebb részeken. E halak azután az elkövetkező évben jelentős kárt okozhatnak a kihelyezett halállományban, zavarhatják a tervszerű termelést. Célszerű volna pedig a nagyobb egy- vagy akár két- nyaras csuka tenyészanyag előállításának korszerű módszerét kidolgozni. Ily módon tógazdaságaink is kihasználhatnák a csuka jó növekedési erélyét és a tenyészanyag-eladások révén jelentős többletbevételhez juthatnának. A magas tenyészanyagárak ellenére az étkezési csuka a hazai piacon a többi ragadozónál alacsonyabb áron kel el. Ennek oka, hogy húsminősége is elmarad azokétól. A hús fehér, száraz, kissé szálkás, viszont elkészítési módjai igen változatosak. IRODALOM Antos Z., 1978. A csuka és a süllő horgászata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Buss, K., 1961. The northern pike. Benner Spring Fish. Res. Sta. Spec. Sei. Rep., 58 pp. Garádi P., 1978. Csukaivadék tavi előnevelésének tapasztalatai a Temperált vizű Halszaporító Gazdaságban. Halászat 24:94—95. Harka Á., 1981. A csuka (Esox lucius L.) növekedése a Tisza tiszafüredi szakaszán. Állattani Közlemények 68:67—75. Lawler, G. H., 1960. A mutant pike, Esox lucius. J. Fish. Res. Board Canada 17:647—654. Lévai F., Horváth L., 1980. A csuka mesterséges szaporításának továbbfejlesztése. Halászat 26:4—5. Toner, E. D., 1966. Synopsis of biological data on the pike Esox lucius Linnaeus 1758. FAO Fish. Synops., 30. Woynárovich E., 1963. Végre fellendült a csuka mesterséges szaporítása. Halászat 9:58—59. 53
