Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pisztrángfélék családja – Salmonidae
hasonlóan történik. Kavicságyba ásott gödrökbe kerül az ikra, elég mélyen ahhoz, hogy más halfajok ne tudjanak benne kárt tenni. Leginkább 10—15 °C hőmérsékletű vízben ívik. Egy-egy nőstény — testnagyságától függően — 500—2000 db 4—5 mm-es átmérőjű ikrát rak. A keléshez a hőmérséklettől és a víz oxigéntartalmától függően 32—36 nap (320—360 napfok) szükséges. A nagy mennyiségű szikanyag biztosítja, hogy a kikelő lárvák csak hosszabb idő elteltével és fokozatosan kénytelenek átállni az önálló táplálkozásra. Az ivadék természetes körülmények között tipikus planktonfogyasztó. A nagyobb példányok gerinctelen szervezetekkel és halakkal táplálkoznak. Jól tudnak alkalmazkodni a rendelkezésre álló táplálékbázishoz. Növekedése a változatos életkörülmények miatt vizenként igen eltérő lehet. Nagy általánosságban úgy jellemezhető, hogy a szivárványos pisztrángok az első évben 100 g, a másodikban 350 g, a harmadik évben 1000 g körüli testtömeget érnek el. Nálunk a hároméves példányok ivarérettek. Leggyakrabban 5—6 kg-os maximális tömeget érnek el, de az amerikai irodalom ennél jóval nagyobb példányokról is beszámol. HASZNOSÍTÁS Kedvező tulajdonságai következtében vált a piszt- rángos gazdaságok első számú halfajává. E gazdaságok eleinte magasabb hegyvidéken létesültek, viszonylag közel a patakok forrásvidékéhez. Hosszúkás téglalap alakú föld-, majd betonmedencékkel igyekeztek utánozni Európában a sebes pisztráng (Salmo trutía m.fario), Amerikában pedig a pataki szajbling (Salvelinus fontinalis) élet- körülményeit. A szivárványos pisztráng elterjedésével és általában a pisztrángtermelés tömegessé válásával a gazdaságok egyre inkább lekerültek a hegyvidékek lábához. E halfaj ugyanis jobban viselte a magasabb vízhőmérsékletet, a hegyek lábánál pedig már nagyobb vízmennyiség és kedvezőbb infrastruktúra állt rendelkezésre a fejlesztésekhez. A világ legjelentősebb pisztrángtermelő országai (Franciaország, Olaszország, Dánia, Egyesült Államok, Japán, Spanyolország) egységesen a Kaliforniában kifejlesztett technológiát (Leitritz 1969; Leitritz és Lewis 1976) alkalmazzák. E technológia a helyi viszonyoktól függően csak kismértékben módosul (pl. Dániában a gazdaságok egy része nem gyári táppal, hanem tengeri hallal etet). A különböző országok piaci igényeinek megfelelően 180—300 g-os nagyságú ún. adagos pisztrángot állítanak elő, másfél év körüli termelési ciklussal. Nagyobb tömegű pisztrángokat csak speciális célokra nevelnek, így bérhorgász tavak népesítésére, vagy a lazachoz hasonló, füstölt termék előállításához. Az utóbbi évtizedben terjedt el az úszó hálóketrecekben történő pisztrángnevelés (Steffens 1971). Az észak-európai országok a ketreces pisztrángtermelő üzemeket a tengeren; az NDK, Lengyelország, a Szovjetunió és Bulgária természetes tavakon és víztározókon helyezi el. A ketreces üzemek lényegesen alacsonyabb beruházási eszközök fel- használásával is lehetővé teszik a medencés rendszerhez hasonló termelési eredmények elérését. Hátrányuk ezzel szemben, hogy környezetszennyező hatásuk nehezen mérsékelhető. Ugyancsak az elmúlt évtized eredménye a tartályokban, teljes mértékben mesterségesen szabályozott környezetben végzett pisztrángtermelés. Az eljárás ott is lehetővé teszi a termelést, ahol a víz mennyisége a hagyományos technológia alkalmazását korlátozza. A rendszer elterjedését a viszonylag magas beruházási és üzemeltetési költségek akadályozzák, a gazdaságos termelés csak a technológiai előírások maradéktalan betartásával biztosítható. Földrészünkön egyébként a 80-as évek közepén 160 ezer tonnára becsülhető az évente előállított étkezési szivárványos pisztráng mennyisége. Hazánkban korábban csak két kisebb, hagyományos hegyvidéki gazdaságban folyt pisztrángtermelés. Igazán jelentős halfajunkká a szivárványos pisztráng a Balatoni Halgazdaság ódörögi telepének megépülésével vált. E telepen kerültek elhelyezésre a SILOX-rendszerű pisztrángnevelő tartályok is. A ketreces pisztrángtermelés bevezetésével kapcsolatban néhány kavicsbánya-tavon végzett kísérletek ez idáig kevés eredménnyel jártak. 1985-ben a teljes magyar szivárványos pisztrángtermelés 369 tonna volt, melyből 237 tonna volt az étkezési célú végtermék. Haltermelésünk távlati fejlesztésében a szivárványos pisztráng jelenlegi ismereteink szerint a korábbi elképzeléseknél kevésbé jelentős szerepet tölthet csak be. A korábbiaknál élesebben vetődnek fel a termelésfejlesztés korlátozó té-„ nyezői: — az intenzív medencés termelés jelentős beruházási költségekkel jár, s a szükséges vízmennyiség is csak kevés helyen áll rendelkezésre; — nem célszerű az olyan irányú fejlesztés, amely jelentősen növelné az importfehérje felhasználását; — a világviszonylatban felfutott termelés következtében külső piacon csak viszonylag alacsony ár érhető el. A fentieknek megfelelően az étkezési célú pisztrángtermelés hosszabb távon csak akkor fejleszt39
