Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pisztrángfélék családja – Salmonidae
sárga színűek, szemük — az albínó példányokhoz hasonlóan — piros. Kék és zöld mutánsok is ismeretesek. Ezek testének egy részén még megmaradtak a vadszínű példányok fekete pettyei (Klupp 1977). A színes pisztrángokat dísztavakhoz és horgásztavakhoz vásárolják. Az albínó jellegű példányok sötétebb helyeken tartózkodnak, kevésbé aktívak, így növekedésük is némileg elmarad a velük együtt tartott normál színezetű példányokétól. ELTERJEDÉS A szivárványos pisztráng valamennyi formájának eredeti előfordulási területét a Csendes-óceán észak-amerikai partvidéke, illetve a Sziklás-hegységtől nyugatra levő édesvizek képezik. (A Szikláshegységtől keletre csak a Peace- és az Athabasca- folyók állománya tekinthető őshonosnak.) Ezen a területen megtalálhatók Mexikó észak-nyugati részétől (Rio Presidio) egészen az alaszkai Kusko- kwin-folyóig. Miként Európában a sebes pisztráng, Észak-Amerikában a Salmo gairdneri faj alkot morfológiai és biológiai szempontból is eltérő formákat. Három alapvető formát kell megkülönböztetni: a szivárványos pisztráng (angolul rainbow trout), az acélosfejű pisztráng (steelhead trout) és a Kamloops pisztráng (kamloops trout). Egyébként a fajon belüli rendszertani problémák bonyolultak, különböző szerzők által használt tudományos és angol nevek számos félreértésre adnak okot (Vladykov 1963; Leitritz és Lewis 1976). Először 1874-ben vitték be New York államba; az USA keleti partvidékének államaiba egyébként az 1880-as években indult meg a telepítés. A telepítésekhez különböző helyeken begyűjtött, különböző formákhoz tartozó szivárványos pisztrángokat használtak. A Nagy-Tavakban is az 1895-ben megkezdett telepítések nyomán alakult ki sajátos életmódot folytató állománya. Napjainkra Kanada déli részének és az Egyesült Államoknak minden olyan vizében megtalálható, amely igényeinek megfelel. Áttelepítették Új-Zélandra, Ausztráliába, Dél- Amerikába, Afrikába, Japánba, Dél-Ázsiába, a Hawaii-szigetekre és Európába, a Szovjetunió ázsiai részébe. Első európai importja 1882-ben volt, melyet további szállítmányok követtek. Az egyes amerikai importtörzsek sorsát Európában nehéz volna nyomon követni, mivel a szempontos ikra külkereskedelmi forgalma virágzó üzletággá fejlődött. Hazánkba, a dejtei gazdaságba 1885-ben hozták be a szivárványos pisztráng ikráit. Az állam az új halfaj meghonosodását elősegítendő 1897—1919 között támogatásként 26 millió ikrát osztott ki (V ásárhelyi 1963). Következő jelentős importjára 1975-ben került sor. Az épülőben levő ódörögdi pisztrángos törzs- állományának kialakításához Szlovákiából 100000 db szempontos ikrát szállítottak a Mátrai EFAG szil- vásváradi telepére. Az ikra egy Kanadából 1964-ben importált Kamloops törzstől származott. BIOLÓGIA A szivárványos pisztráng élőhelyének ismertetésénél feltétlenül vissza kell kanyarodni a különböző formák kérdéséhez. Kanadai szerzők (Scott és Crossman 1973)* szerint ugyanannak a folyónak a vízrendszerében akár négyféle biológiájú pisztrángcsoport is megtalálható. így az amerikai irodalomban is szivárványosként említett forma, amely tipikus folyólakó, az acélosfejű pisztráng téli és nyári vándorlású csoportja, illetve a tipikus tavi Kamloops pisztráng. Feltételezhető, hogy Európába kezdettől fogva leginkább az acélosfejű pisztrángokat hozták be (az amerikai Nagy-Tavakba is ezeket telepítették), amelyek lazacfélékhez hasonló életmódot folytatnak. Édesvízben ívnak, de életük egy részét a tengerben, esetleg nagyobb tavakban töltik. Ez lehet az oka annak, hogy Európában a nagyarányú telepítések ellenére csak kevés helyen alakult ki önfenntartó állomány. Hiába telepítették az ivadékot akár a legmegfelelőbb vizekbe, a hegyek lábainál levő bővebb vizű pisztrángos patakokba, a felnövekvő halak elvándoroltak. Nagyjából ez jellemző a magyarországi telepítésekre is. Önfenntartó szivárványos pisztrángállomány csak egészen kivételes esetben tudott hosz- szabb-rövidebb időre kialakulni. A természetes vizeinkben található pisztrángok inkább a szórványos telepítésekből származnak, vagy valamelyik gazdaságból szöktek meg. Élőhelyével szemben egyébként nem támaszt olyan igényeket, mint az őshonos sebes pisztráng. Egyes szerzők szerint kedvező egyéb körülmények mellett a 28 °C-ra fölmelegedő vizet is elviseli. A pisztrángos gazdaságokban a 12—16 °C közötti hőmérsékletet tartják optimálisnak. Szereti a 8—11 mg/l-es oxigéntartalmat, de az alacsonyabb értékkel szemben ellen - állóbb, mint a sebes pisztráng. Természetes körülmények között a szivárványos pisztrángok kora tavaszi ivók. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy az alkalmas ívóhelyeket ősszel a nagyobb termetű csendes-óceáni lazacok (az On- corhynchus nem tagjai) foglalják el. Sikerült azonban ősszel ívó törzseket is találni, melyek manapság már széles körben elterjedtek a pisztrángos gazdaságokban a termelés folyamatosságának biztosítására. Az ívás egyébként a többi pisztrángféléhez 38
