Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pisztrángfélék családja – Salmonidae
terjesztése: előbb Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Mivel a honosítás az igényeinek megfelelő valamennyi vízterületen eredményes volt, a századfordulót követően megtelepítették Dél-Amerika és Afrika számos országában, Indiában és Japánban is. BIOLÓGIA A sebes pisztráng tipikus élőhelyét a búvóhelyekben gazdag, tiszta vizű, hűvös hegyi patakok képezik. Igényeinek a 20 °C fölé ritkán melegedő, legalább 8 mg/1 oxigént tartalmazó vizek felelnek meg. A búvóhelyek száma jelentős mértékben korlátozza az adott területen előforduló pisztrángok számát. Kisebb öblökben, padmalyok alatt, nagyobb kövek mögött les mozdulatlanul áldozatára, melyet villámgyorsan ragad meg, majd visszatér eredeti helyére. Hosszabb vándorlásra — az ívási időszaktól eltekintve — csak éjjel vállalkozik. Általában mindent elfogyaszt, amit a táplálékban egyébként szegény vizek felkínálnak. Különösen fontosak a Gammarus és Asellus rákocskák, a különböző tegzes lárvák, vízicsigák, vízrehulló vagy közvetlenül a felszín fölött repdeső rovarok. A nagyobb példányok kifejezetten ragadozó életmódot folytatnak. Elkapnak halakat, békákat és apró emlősöket is. Növekedése a környezeti viszonyoktól, a rendelkezésre álló táplálék mennyiségétől függően vízterületenként erősen változó. Éppen ezért növekedési ütemét még tájékoztató jellegű adatokkal is nehéz jellemezni. Átlagos körülmények között az első évben 10, a másodikban 15—20, a harmadik életévben 25 cm-es hosszúságot érhet el. Maximális testtömege hazánkban 2—3 kg lehet. A sebes pisztráng 3—4 év alatt éri el ivarérettségét. Szeptemberben kezdi meg vándorlását a patakok legfelső folyásánál lévő ívóhelyekre. E célra egészen sekély (legfeljebb 20—30 cm-es vízmélységű), köves aljzatú szakaszokat választ ki. Magáról az ívási aktusról idézzük Vásárhelyi (1963) leírását: „A kiválasztott ívóhelyen a nőstény farkával a feneket tisztára kotorja. Az ívás megindulásának ezek a homokkal, kaviccsal körülvett gödrök — úgynevezett kotrások — a biztos ismertető jelei. Ezeket különösen algás fenéken jól megfigyelhetjük, mert a kotrások színükkel feltűnően elütnek a fenék rendes színétől. Ezekben nemcsak az ívás megindulására, hanem az anyák nagyságára s a várható természetes szaporulat mennyiségére is következtethetünk... Ezekbe a kotrásokba rakja le azután a nőstény az ikráit, amit a kísérő hímek közül — rendszerint a legerősebb — a tejével fecskendez be, s utána a nőstény a farkával homokkal, kaviccsal takar le. Az ikrát nem egyszerre rakja le. A második vagy harmadik ikra lerakáskor — ha nem háborgatják — az első mellett készít újabb kotrást. Ezért megfelelő anyaállománnyal rendelkező pataknál az ivóhely sokszor kilométerekre valósággal fel van túrva. Mivel a hímek száma sokkal nagyobb, mint a nőstényeké, az ívás ideje alatt a nőstényeket kísérők valósággal harcot vívnak egymással.” Az ívási időszak hazánkban általában október végétől december végéig tart. Egy-egy nőstény 200—1000 db ikrát érlel. A sárga ikraszemek 4—5 mm-es átmérőjűek, más halfajokéhoz képest tehát nagyok. A keléshez általában három hónapra van szükség (480—530 napfok). Az ikrából kibúvó lárvák 12—14 mm-es hosszúságúak, hatalmas szikzacskót hordanak, amely körülbelül három hétre biztosítja tápanyagszükségletüket. Ily módon vészelik át azt a kora tavaszi időszakot, amikor a vizekben még nem áll rendelkezésre önálló táplálkozásukhoz a kellő planktonmennyiség. HASZNOSÍTÁS Az embert már régóta foglalkoztatja, hogyan tudná — saját hasznára — növelni e rendkívül nagyra becsült halfaj állományát. Ennek tulajdonítható, hogy épp a sebes pisztrángra dolgozták ki elsőként a mesterséges ikrafejés és megtermékenyítés módszerét. Jacobi kísérletei már a XVIII. sz. első felében eredménnyel jártak. Az ő nyomdokán haladva jutottunk el oda, hogy napjainkban haszonhalaink többségét mesterségesen szaporítjuk. Olyan módszer birtokába jutott az ember, melynek jelentőségét talán még ma sem értékeljük kellően. Joggal feltételezhető ugyanis, hogy az eredetileg halakra kidolgozott mesterséges termékenyítési módszer inspirálólag hatott más állattenyésztési ágazatok fejlődésére is. Nemcsak a halfaj nagy gazdasági értéke, hanem az ivartermékek speciális, a keltetőházi szaporítás szempontjából igen kedvező tulajdonságai is elősegítették a korai tenyésztésbevételt. (Ikrája nem ragadós, nagy méretű, spermája hosz- szú élettartamú, a fejlődő embrió az erős ikrahéj miatt viszonylag védett a környezeti tényezők változásaiból eredő káros hatásoktól.) A mesterséges szaporítás elősegítette Nyugat- Európában az intenzív pisztrángos gazdaságok kialakulását, majd a folyamatosan fejlődő technológia adaptálását más földrészeken is. A századfordulót követően azonban halunk helyét e gazdaságokban fokozatosan a szivárványos pisztráng vette át. A sebes pisztráng visszaszorulását az intenzív üzemekben e halfaj viszonylagos igényessége, lassúbb növekedése és mindenekelőtt az okozta, hogy az ipari eredetű tápodat „kisebb étvággyal” fogyasztja. Napjainkban a sebes pisztráng intenzív 36
