Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Tokfélék családja – Acipenseridae
nak édesvizében marad, ívni pedig feljár tavasszal a Vágba, Tiszába, Marosba, e folyók alsó szakaszán ívik. A vizek szennyeződése és a Vaskapu erőmű megépülése ezt az életmódot minden bizonnyal lehetetlenné tette. (A Kárpát-medence sima tokjainak biológiájáról így még kevesebbet tudunk, mint korábban.) Szovjet adatok szerint ivarérettségét 6—14 éves korban éri el, a tejesek rendszerint 3—4 évvel korábban, mint az ikrások. Minden második vagy harmadik évben rakja le ikráit kavicsos vagy homokos ívóhelyen. Az ikraszám meghaladhatja az 1 milliót. Az ívási időszak március-május között változik. A sima tok táplálékát legnagyobbrészt a kagylófélék és árvaszúnyoglárvák alkotják, de egyes irodalmi források szerint a Kaszpi-tengerben kifejezetten ragadozó életmódot folytat, a fenéken élő apró gébféléket fogyasztja. Hosszú életű halfaj, nem ritkák a 30 évnél idősebb példányok. 2 m-es maximális testhosszúságot és 40—50 kg-os testtömeget is elérhet. Hazánkban a legnagyobb példányt 1940-ben Ercsinél fogták. Ennek hossza 170 cm, tömege 32 kg volt. A szovjet tokhalászatban összehasonlíthatatlanul kisebb szerepet játszik, mint a viza vagy a vágótok. A Duna alsó szakaszának halászatában sem szerepel jelentős mennyiséggel. Hazánkban a halászzsákmányba került nagyobb sima tokok mindig eseményszámba mentek. Kisebb példányokról azonban már lényegesen kevesebb említést találunk. Feltehető, hogy a néhány kg-os vagy még kisebb példányokat nemigen különböztették meg a kecsegétől. (Erre utal a népies nevek hiánya is.) Hazai előfordulásának és biológiájának jobb megismerése bizonyos gyakorlati haszonnal is járhatna. Amennyiben egyértelműen bebizonyosodna a nem vándorló, lokális forma jelenléte, mesterséges szaporításával és egyes folyóvizeinkbe történő telepítésével is érdemes lenne megpróbálkozni. Addig is, amíg erre sor kerülhet, a faj védetté nyilvánítása segíthet a magyarországi sima tok megmentésében. HASZNOSÍTÁS A SŐREGTOK Acipenser stellatus Pallas Egyéb nevei: csillagos tok, halak királya, királyhal, sireg, sőreg, vízipárduc. 12. ábra: A sőregtok (Acipenser stellatus) LEÍRÁS Teste karcsú, megnyúlt. Hátvértjeinek száma 12— 16, oldalvértéké 30—40, a hasvérteké 10—12. Rokonaitól legjobban hosszú, kissé felfelé hajló ormánya különbözteti meg. Bajuszszálai simák, nem rojtozottak, rövidek. Alsó ajka középen megszakított. Testszíne a hátán egészen sötét, az oldalakon világosabb vörhenyesbarna. Hasa fehér. ELTERJEDÉS A Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tengerben, illetve azok vízgyűjtő területén élő tokféle. Szórványosan megtalálható a Balkán-félszigeten, az Adriai-tengerben és az abba ömlő folyókban, valamint a Maricában. Betelepítették az Arai-tóba is. A folyamszabályozások előtt a Dunában Pozso- nyig, a Tiszában Tokajig fordult elő. Utolsó ismert hazai példányát, amelynek testhosszúsága 100 cm volt, 1965-ben Mohácsnál fogták. Valószínűleg vizeinkből végleg kipusztult halfajnak tekinthető. BIOLÓGIA ívóhelye a folyókban, a többi tokféléhez képest, a tengerhez közelebb helyezkedik el. Leírtak a folyókba tavasszal, ill. ősszel vándorló formákat; édesvízi életmódra áttért sőregtokok ezzel szemben 27
