Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Tokfélék családja – Acipenseridae
teződnek egymással az azonos helyen ívó tokfajok (a kecsege, illetve a sőregtok és a vágótok hibridjei a Dunából is előkerültek). Általában elmondható, hogy a tokfélék 2—4 évenként ívnak és ivarérettségüket igen későn érik el. A kikelő ivadék rendszerint a fenék közelében vándorol a tenger felé (e téren a felszín felé törekvő sőregtok-ivadék kivétel). Az ember korán felismerte, hogy a folyókban hatalmas csapatokban felvándorló tokféléket könnyen zsákmányul ejtheti. Amíg a civilizáció terjedése e halfajok számát jelentősen nem befolyásolta, a nagyobb folyók halásznépének legfontosabb zsákmányát alkották. Húsminőségük kiváló, húsuk ízletes, szálkamentes. Meg kell azonban jegyezni, hogy igazán ínyenc csemegévé csak ott vált, ahol a tokfélék száma, fogási lehetősége erősen lecsökkent. Rendkívül sok tápanyagot tartalmazó ikrájukból készül a legdrágább fekete kaviár. A nagyobb tokfélék — mindenekelőtt a viza — úszóhólyagja is értékes nyersanyag. Finom zselatinok készítésére kiválóan alkalmas; borok és pezsgők derítésére is használatos, e célra régebben hazánkba is importálták. Századunkban a tokfélék szerepe a halászzsákmányban világszerte rohamosan csökkent. Jelenleg az évente kifogott mennyiség kb. 27 ezer tonna, melynek 95—96%-át a Szovjetunióban zsákmányolják. A szovjet tokhaltenyésztő telepek évente milliószámra helyezik ki e halfajok ivadékait, igy pótolják a hidrotechnikai építések és a vízszennyezések következtében elveszett ivóhelyek természetes szaporulatát. A Szovjetunióban az utóbbi évtizedekben jelentős eredményeket értek el a tokfélék tógazdasági nevelése terén is. Ennek a munkának a célja részben megfelelően előnevelt ivadék biztosítása a természetes vizek népesítéséhez, részben pedig értékes áruhal előállítása többéves termelési ciklusban. Az intenzív tógazdasági termelésben és ketreces halnevelésben a tokfélék több fajával és mesterségesen előállított hibridjeivel egyaránt foglalkoznak. E hibridek közül a legismertebb a viza és a kecsege keresztezéséből származó vicsege, amelynek intenzív körülmények közötti nevelésével az 1970-es években hazánkban is kísérleteztek. A vicsege néhány természetes vizünkben is kikerült, de előfordulása ma már nem valószínű. Az ismertetésre kerülő öt faj közül a sőregtok valószínűleg végleg eltűnt a magyar halfaunából. A FAJOK MEGHATÁROZÁSA 1. — A száj nagy, a fej két oldaláig ér. A bajuszszálak oldalról lapítottak, nem rojtozottak, hátrasimítva túlérnek a felső ajkon: viza (Huso huso) .......................... 24. oldal — A száj nem éri el a fej oldalát. A bajuszszálak hengeresek, nem lapítottak, ha rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat, ha simák, nem ................................................ 2 2. — Az alsó ajak egységes, középen nem megszakított. Az első hátvért feltűnően nagy, a csúcsa a test legmagasabb pontja: sima tok (Acipenser nudiventris) 26. oldal — Az alsó ajak középen megszakított ...... 3 3 . — A bajuszszálak rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat: kecsege (Acipenser ruthenus) ..... 28. oldal — A bajuszszálak simák, nem rojtozottak, hátrasimítva meg sem közelítik a felső ajkat .......................................................... 4 4. — Az orr rövid, lekerekített: vágótok (Acipenser güldenstaedíi colchicus) ...................................................... 25. oldal — Az orr feltűnően hosszú, vége felfelé görbül: sőregtok (Acipenser Stellátus) ..... 27. oldal 2 3
