Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)

Tokfélék családja – Acipenseridae

teződnek egymással az azonos helyen ívó tokfajok (a kecsege, illetve a sőregtok és a vágótok hibridjei a Dunából is előkerültek). Általában elmondható, hogy a tokfélék 2—4 évenként ívnak és ivarérettsé­güket igen későn érik el. A kikelő ivadék rendsze­rint a fenék közelében vándorol a tenger felé (e té­ren a felszín felé törekvő sőregtok-ivadék kivétel). Az ember korán felismerte, hogy a folyókban hatalmas csapatokban felvándorló tokféléket könnyen zsákmányul ejtheti. Amíg a civilizáció terjedése e halfajok számát jelentősen nem befo­lyásolta, a nagyobb folyók halásznépének legfon­tosabb zsákmányát alkották. Húsminőségük kivá­ló, húsuk ízletes, szálkamentes. Meg kell azonban jegyezni, hogy igazán ínyenc csemegévé csak ott vált, ahol a tokfélék száma, fogási lehetősége erő­sen lecsökkent. Rendkívül sok tápanyagot tartal­mazó ikrájukból készül a legdrágább fekete kavi­ár. A nagyobb tokfélék — mindenekelőtt a viza — úszóhólyagja is értékes nyersanyag. Finom zselati­nok készítésére kiválóan alkalmas; borok és pezs­gők derítésére is használatos, e célra régebben ha­zánkba is importálták. Századunkban a tokfélék szerepe a halászzsák­mányban világszerte rohamosan csökkent. Jelen­leg az évente kifogott mennyiség kb. 27 ezer tonna, melynek 95—96%-át a Szovjetunióban zsákmá­nyolják. A szovjet tokhaltenyésztő telepek évente milliószámra helyezik ki e halfajok ivadékait, igy pótolják a hidrotechnikai építések és a vízszennye­zések következtében elveszett ivóhelyek természe­tes szaporulatát. A Szovjetunióban az utóbbi évtizedekben jelen­tős eredményeket értek el a tokfélék tógazdasági nevelése terén is. Ennek a munkának a célja rész­ben megfelelően előnevelt ivadék biztosítása a ter­mészetes vizek népesítéséhez, részben pedig értékes áruhal előállítása többéves termelési ciklusban. Az intenzív tógazdasági termelésben és ketreces halne­velésben a tokfélék több fajával és mesterségesen előállított hibridjeivel egyaránt foglalkoznak. E hibridek közül a legismertebb a viza és a kecsege keresztezéséből származó vicsege, amelynek inten­zív körülmények közötti nevelésével az 1970-es években hazánkban is kísérleteztek. A vicsege néhány természetes vizünkben is kike­rült, de előfordulása ma már nem valószínű. Az is­mertetésre kerülő öt faj közül a sőregtok valószí­nűleg végleg eltűnt a magyar halfaunából. A FAJOK MEGHATÁROZÁSA 1. — A száj nagy, a fej két oldaláig ér. A bajusz­szálak oldalról lapítottak, nem rojtozottak, hátrasimítva túlérnek a felső ajkon: viza (Huso huso) .......................... 24. oldal — A száj nem éri el a fej oldalát. A bajuszszá­lak hengeresek, nem lapítottak, ha rojtozot­tak, hátrasimítva elérik a felső ajkat, ha si­mák, nem ................................................ 2 2. — Az alsó ajak egységes, középen nem meg­szakított. Az első hátvért feltűnően nagy, a csúcsa a test legmagasabb pontja: sima tok (Acipenser nudiventris) 26. oldal — Az alsó ajak középen megszakított ...... 3 3 . — A bajuszszálak rojtozottak, hátrasimítva el­érik a felső ajkat: kecsege (Acipenser ruthenus) ..... 28. oldal — A bajuszszálak simák, nem rojtozottak, hátrasimítva meg sem közelítik a felső aj­kat .......................................................... 4 4. — Az orr rövid, lekerekített: vágótok (Acipenser güldenstaedíi colchicus) ...................................................... 25. oldal — Az orr feltűnően hosszú, vége felfelé gör­bül: sőregtok (Acipenser Stellátus) ..... 27. oldal 2 3

Next

/
Thumbnails
Contents