Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Sügérfélék családja – Percidae
minden idők talán legszerényebb fogassüllő mennyisége (76 tonna) került hálóba. A legtöbb fogassüllőt a Balatonból fogják. Legnagyobb tavunkon a század elején 80 tonna körül volt az évi fogassüllő zsákmány, az 1959—64-es időszakban 163 tonnára emelkedett. Az 1965-ös halpusztulás nagy mértékben visszavetette halunk állományát, de később ismét emelkedett a fogás, 1971-ben 104 tonnás szintet érve el. Azóta azonban a halászok által kifogott fogassüllő-mennyiség csökkenő tendenciát mutat, az 1981/85-ös időszak átlaga már csak 46 tonna volt. (A balatoni fogas- süllő-állomány kitermelésében egyre inkább a sporthorgászat szerepe kerül előtérbe, 1960—1978. között a horgászok által zsákmányolt mennyiség 11-szeresére emelkedett.) Az ország többi-vízterületén szintén megfigyelhető a halászok fogassüllő fogásának csökkenő tendenciája, amihez az is hozzájárul, hogy a Velencei-tavon, a Kiskörei víztározón és néhány nagyobb tiszai holtágon („horgászati érdekből”) a halászati tevékenység minimálisra csökkent. A Dunán Győr és Baja térségében fogják a legtöbb fogassüllőt. A Tisza mentén Szolnok és Szeged térségében legjobbak az eredmények, de a 80-as évek első felében itt is a zsákmányok folyamatos csökkenése volt megfigyelhető. Ellentétes tendencia tapasztalható a horgászok fogassüllő zsákmányának alakulásában. Eltekintve kisebb ingadozásoktól, az egy horgászra jutó évente kifogott mennyiség hosszú idősort vizsgálva alig változik. Ennek megfelelően a horgászlétszám növekedésével az összes kifogott mennyiség folyamatosan emelkedik. A teljes horgászzsákmány 1985-ben 229 tonna, az 1981/85-ös években átlagosan 222 tonna volt. A fogassüllő egyike a legjobb, a horgászok által leginkább keresett sporthalaknak. Állóvizeken eleven csalival, úszós vagy fenekező készséggel fogják. Folyóinkon jó eredményt ad az eleven csalival folytatott mártogatás, a megfelelően súlyozott villantó vagy a pergetett halszelet is. A fogassüllő nagy gazdasági jelentőségére tekintettel már a múlt században foglalkozni kezdtek szaporodásának elősegítésével, illetve a mesterséges szaporítással is. A legelterjedtebb módszer, mind a természetes vizek állománypótlásának, mind a tógazdaságok tenyészanyag szükségletének biztosítására a süllőfészkek védett környezetben végzett érlelése. Az ikrával teli fészkek begyűjtése történhet természetes vízből vagy a fogassüllő ívatására berendezett telelő tavakból. A fészkek anyaga lehet hálóléhés vagy fűzfagyökér, esetleg más vízinövény gyökérzete is. A módszert hazánkban már a század eleje óta alkalmazzák, igazán eredményessé azonban csak a mesterséges szaporítással kapcsolatos előkísérletek (Entz és Woynárovich 1948; Woynárovich 1948; Woynárovich és Entz 1949/50), majd permet- kamrás ikraérlelés kidolgozása (Woynárovich 1959b) után vált. Természetes vizeink népesítésében korábban szinte kizárólag a süllőfészkek kihelyezését alkalmazták. Napjainkban már változatosabb a kép. Tógazdasági és keltetőházi szaporítási technológiák (H. Tamás, Horváth és Tölg 1982)* alkalmazásával ún. táplálkozó és előnevelt fogassülő ivadékot állítanak elő a korszerű halszaporítással foglalkozó üzemek. A legértékesebb, egynyaras népesítő anyag azonban nem ezekből az üzemekből, hanem a természetes ívatást alkalmazó tógazdaságokból kerül ki. Ennek lényege, hogy a tenyészsüllőket áruhaltermelő tavakba helyezik ki, ahol azok a visszamaradt nádtorzsákon, keményebb mederrészeken leívnak. Ha a tóban megfelelő mennyiségű táplálékhal (pl. kínai razbóra) áll rendelkezésre, ősszel 20 cm körüli testhosszúságú ivadék halászható le, amely horgászvizek népesítésére jó áron azonnal értékesíthető. Általában nem is tartanak meg e kiváló termékből többet a tógazdaságok, mint amennyi a szaporítóállomány utánpótlásához feltétlenül szükséges. Végeredményben az 1980-as évekre ennyire leegyszerűsödött a Herman Ottó (1888)* által kezdeményezett és hosszú évtizedeken át eredményesnek bizonyult „tógazdasági süllőprogram”. 1985-ben tógazdaságainkban mindössze 5 tonna étkezési méretű fogassüllőt halásztak le, ami az összes tógazdasági ragadozóhal-termelésnek mindössze 5,5%-a volt (az 1981. évi részesedés hasonló, 6,3%-os volt). A magas tógazdasági hozamok elérésére irányuló törekvés, a növényevő halas polikultúra elterjesztése úgy tűnik, erősen korlátozta a süllőtermelés lehetőségeit. A tógazdasági halfaj szerkezet és technológia változásától sem várható az étkezési fogassüllő termelésének fellendülése. A természetes vízi termelés „tartalékai” sem túlságosan nagyok. Egyes vízterületeken a gazdálkodás korszerűsítésével nyagyobb, lehetőleg egynyaras ivadék fokozott kihelyezésével növelhető e halfaj állománya, azonban — a korábban elmondottak tükrében — ez elsősorban a horgászigények, nem pedig a piaci kereslet jobb kielégítését segíti. Márpedig a fogassüllő — száraz, szálkaszegény, ízletes húsa miatt — még magas áron is szinte korlátlanul értékesíthető. Különösen a hazai vendéglátóiparban és a főleg tengeri halfajokat fogyasztó nyugat-európai országokban lehetne nagy mennyiségű fogassüllőt elhelyezni. E lehetőség azonban csak akkor használható ki, ha sikerül kidolgozni e halfaj iparszerű, monokultúrás termelésének technológiáját. 174
