Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Angolnafélék családja – Anguillidae
Az angolna biológiájával kapcsolatos alapvető felfedezés Schmidt (1906, 1923) dán kutató harmincéves munkásságának köszönhető. Ma már klasszikusnak számító munkái szerint az angolnák 57. ábra: Az angolna életszakaszai [Gönczy és Tahy 1985 nyomán] bölcsője nem messze a Bermudáktól, a Sargasso- tenger egyik mélyedésében, a Nares-teknőben van. Jelenlegi ismereteink szerint ez azzal magyarázható, hogy az európai és az észak-amerikai kontinens fokozatos eltávolodása ellenére földrészünk angolnái kitartottak korábbi ívóhelyük mellett. A rendkívül költséges kutatások ellenére nem sikerült még e térségben sem ívásra érett angolnát, sem a faj ikráját megtalálni. Ebből következik, hogy az angolna nászáról csak akváriumi, mesterséges körülmények közt született megfigyelések (Boétius és Boétius 1980) állnak rendelkezésre. A testtömeg- kg-onként érlelt ikraszám 3 millió darab körül van. Az ikraszemek rendkívül aprók, mintegy 1,2 mines átmérőjűek, a bennük található olajcseppek következtében pelágikus (lebegő) jellegűek. A vizsgálatok szerint az ívási hőmérséklet optimuma 20 °C, így a Sargasso-tengerben a téli hónapokban mintegy 100—200 méteres mélységben kell az angolnanásznak lejátszódnia. Ezzel szemben Sinha és Jones (1975) sajátos elméletet állított fel az angolna ívóhelyéről. Az említett szerzők lehetségesnek tartják, hogy az ívás már az európai partokhoz közelebb bekövetkezik, de az ikra, majd a kikelt lárva nyugati irányban tovább sodródik, és a Sargasso-tengerben emelkedik a felszínre. A tenger felszíni rétegeiben februárban megjelenő lárvák 5 mm-es nagyságúak, testük áttetsző. Az észak-atlanti tengeráram rendszer sodorja az európai partok felé a fokozatosan növekedő és fűzfalevél alakúvá váló lárvákat. Elterjedési körüket és testhossz-növekedésüket az 59. ábra szemlélteti. A fűzfalevél alakú lárvák (amelyek a kifejlett angolnáktól megjelenésükben olyannyira eltérőek, hogy egykor önálló fajként, Leptocephalus brevi- rostris néven kerültek leírásra) kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1000 m-es tengermélység), ahol a passzív vándorlás véget ér és megkezdődik átalakulásuk üvegangolnává. A kb. 1 évig tartó átalakulás során eltűnnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentősen csökken a testhosszúság (58. ábra) és kifejlődik az aktív mozgást szolgáló úszóhólyag. Az átalakulás befejeztével több „hullámban” jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetűek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák. A még áttetsző testű angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra történő fokozatos áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentá- lódnak. A pigmentfoltok előbb a testvégeken jelennek meg, majd az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentá- lódottak már nappal is nagy tömegben vándorolnak, követve a folyók partját. Az angolnaivadék egy része a félsós tengeröblökben marad, onnan csak egy-két évvel később vándorol tovább, vagy egész életét ott tölti. Általános nézetként terjedt el, hogy az utóbbiak többségükben kisebb termetű és lassúbb növekedésű hím példányok. Ennek ellenére sok helyütt ezeket használják az édesvizek népesítésére. e 58. ábra: Az angolna lárva- és ivadékfejlődésének legfontosabb fázisai Schmidt nyomán [Grodzitíski 1971* könyvéből átvéve] a — 6 mm-es lárva, fogakkal és a szikanyag maradványaival; b — levélalakú lárva (teljesen áttetsző, csak a szemek feketék); c, d — a hengeres testforma kialakulása; e — még nem pigmentálódott üvegangolna a már kialakult mellúszókkal 10 145
