Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Törpeharcsa-félék családja – Ictaluridae
Színezete nehezen írható le, mivel vízterületenként és az életkorral is erősen változó. Háta és a feje felső része olajbarna, néha majdnem fekete vagy lilás árnyalatú. A testoldalra a has felé világosodó sárgásbarna alapszín a jellemző, gyakran szabálytalan sötétbarna foltokkal tarkított. A has sárgásfehér. Az úszók a testoldalhoz hasonló színűek, de annál lényegesen világosabbak. A páratlan úszók sugarainak és hártyájának színe nem tér el jelentősen. ELTERJEDÉS Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti része Kanadától egészen a Mexikói-öbölig, de az Egyesült Államok középső területein is sokfelé megtalálható. Terjesztése — a múlt század végén — egyrészt nyugatra, Idaho államba és Kaliforniába, másrészt Új-Zéland és az európai kontinens felé történt. Földrészünkön francia és német díszhaltenyésztők akváriumaiban tűntek fel az első példányok 1880-ban. Széles körű elterjesztésük 1885-ben kezdődött és Max Borne nevéhez fűződik, aki borsos áron kínálta a tógazdáknak az új csodahalat. Horgászok és akvaristák is segítették terjesztését. A honosítás olyan jól sikerült, hogy a törpeharcsa néhány évtized alatt eljutott Európa szinte valamennyi országába. Ma már a Brit-szigetektől Ukrajnáig és Olaszországtól Norvégiáig általánosan elterjedt az élőhelyi igényeinek megfelelő vizekben. Hazánkba először 1902-ben jutott el, a Balatonba 1904-ben már szervezett telepítése történt. A 60- as évekig lényegében az ország egész területén gyakori volt, az utóbbi két évtizedben az Alföld vizeibe szorult vissza. A Dunában és mellékvizeiben Paks fölött már ritka. A Dunántúlon szórványos előfordulású. BIOLÓGIA Homokos vagy iszapos medrű, nyáron erősen fel- melegedő vizekben él. Különösen a csatornákat, a holtágakat és a nagyobb folyók lassúbb folyású szakaszait kedveli. Rendkívül kedvező életfeltételeket talált a Kiskörei víztározóban. Régebben nagy tömegben élt a nem megfelelő műszaki állapotban lévő halastavakban, ahonnan napjainkban fokozatosan kiszorul. Általában éjjeli életmódot folytat, de nyáron az éhség gyakran az egész nap folyamán mozgásra kényszeríti a törpeharcsa-csapatokat. Hároméves korában ívik először, ilyenkor csapata párokra szakad a kemény aljzatú gödrös mederszakaszokon. A hazánkban élő halak közül a törpeharcsa ívá- sa és ivadékgondozása a legérdekesebb. A nőstény vízinövények által jól elrejtett helyen készíti el gödörszerű fészkét, de gyakran elfoglal kész ívóhelyet, valamely arra alkalmas viz alatti tárgyat is. Nálunk általában májusban ívik. (Itt kell megjegyezni, hogy az Egyesült Államok melegebb éghajlatú déli területein a nyár folyamán többször is le- ivnak a törpeharcsák.) Az egy-egy nőstény által termelt ikrák száma 1—5 ezer között változik, az ikraszemek meglehetősen nagyok, körülbelül 3 mm-es átmérőjűek. Az ívás befejeztével a tejes, de az is előfordul, hogy mindkét szülő a fészek körül szorgoskodik, védi a lerakott ikrát. Ennek a védelemnek tudható be, hogy a viszonylag kis számú ikra ellenére a törpeharcsa rendkívül szapora halfaj, ha valahol megtelepszik, ott hamar kialakul jelentős állománya. Az ikraszemek 6—9 napig fekszenek a gödörben, ezután a hím szájával sorban felszedi őket, így mintegy szájban keltetéssel segít a lárváknak a vastag ikraburok elhagyásában. A kikelő 6 mm-es törpeharcsa-lárvák egy hétig még a fészekben fekszenek, csak ezután indulnak önálló táplálékszerzésre. A család azonban néhány hétig még együtt marad, a szülők terelgetik az ivadékot. Ennek a magatartásformának a védelmen kívül előnye, hogy az apró törpeharcsák más halfajok ivadékához képest jobban hozzájutnak a parti zóna táplálékkészletéhez (Vostradovsky 1958). Hátránya viszont, hogy kedvez a parazitás fertőzések terjedésének (Molnár 1964). Az ivadék táplálékának összetételét részletesen Vostradovsky (1958) vizsgálta. Megállapítása szerint a 10 napos, 14,2 mm-es ivadék táplálékának többségét zooplankton szervezetek alkotják (Cla- docera — 59,9%, Copepoda — 32,9%, Ostraco- da — 6,8%). Később a törpeharcsa fokozatosan mindenevővé válik. Étrendjében a legfontosabb árvaszúnyog-lárvák mellett — melyek fogyasztásával más halfajoknak jelentős táplálékkonkurensévé válik — különböző bentosz szervezeteket, állati eredetű hulladékokat és jelentős mennyiségű növényi anyagokat (magvakat, vízinövények különböző részeit) találunk. Általában veszélyes ikra- és ivadékpusztítónak tartják, de ezt konkrét vizsgálati eredmények nem támasztják alá. A törpeharcsa alkalomszerű ivadék- és ikrafogyasztásával kapcsolatos adatok általában a tógazdasági körülményekre vonatkoznak. A törpeharcsa növekedési üteme — az általánosan elterjedt nézettel szemben — Európa vizeiben nem marad el az Észak-Amerikában mutatóból. Halunk ott sem tartozik a gyorsan gyarapodó halfajok közé, de úgy tűnik, ott hosszabb életű, így ér el nagyobb méreteket. Hazánkban még nem vizsgálták a törpeharcsa növekedését, a rendelkezésre álló szovjet és csehszlovák adatok alapján azonban 139
