Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Harcsafélék családja – Siluridae
zött a zsákmány 11,6 tonnáról 31,5 tonnára emelkedett. Halfajunk sporthorgászati szempontból is fontos. Nem annyira évente kifogott mennyisége, mint inkább fogásának sportértéke, nagy vonzereje miatt. A nagyobb példányok horogra csalása, majd fárasztása az ismeretek és tapasztalatok mellett komoly fizikai erőt is megkövetel a horgászoktól. Fogásának számos trükkje van: a fárasztás, a nagy hal legyőzése olyannyira változatos élményt nyújt, hogy érthető módon, bőségesen állnak rendelkezésre a témával foglalkozó cikkek, élmény- beszámolók, könyvek (pl.: Antos 1970; Székely 1980). A leggyakrabban alkalmazott módszer az erős felszereléssel végzett fenekezés. Ritkábban használatos az úszós és a pergető horgászat a horgászok körében is terjed. Az utóbbi évtizedekben a halászok igen eredményes módszere, a kuttyogatás — természetesen a sporthorgászat követelményeinek megfelelően adaptálva. A harcsa horgászatához használt csalik éppoly változatosak, mint a harcsa étrendje: földigiliszta, lótetű, kérészálca, pióca, kagyló, csiga, rák, kishal, béka, egér, baromfibél. Kapásra leginkább az alkonyati és esti órákban lehet számítani, de a pergetőhorgászatot napközben űzik. Az ügyesen vezetett csalival kapásra lehet ugyanis ingerelni a nappali pihenőjüket rejtekhelyükön töltő harcsákat is. Kisebb — vízjárási okokkal magyarázható — ingadozásoktól eltekintve a horgászok által évente kifogott harcsamennyiség követi a horgászlétszám alakulását. 1971-ben 52,7; 1981-ben 71,4; 1985- ben 95,9 tonna harcsát zsákmányoltak a horgászok. Magyarországi eredmények alapján Európa- szerte terjedőben van a harcsa tógazdasági tenyésztése. Az e témával kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom Pintér (1982) bibliográfiája alapján tekinthető át. Hazánkban az ez irányú munka Bihar- ugrán indult az 1920-as években. A felszabadulás után már más tógazdaságok is foglalkoztak harcsaszaporítással és neveléssel. Szakembereink An- talfi Antal, Jászfalusi Lajos, Szalay Mihály és Woynárovich Elek az utóbbi évtizedben pedig Horváth László a technológia kialakításával nemzetközi hírnevet szereztek. Tógazdasági tenyésztésre a harcsát különösen alkalmassá teszi gyors növekedése, táplálékának összetétele és szívóssága. A különböző tógazdasági műveletek — elsősorban a lehalászás — elvégzése és a szállítás sokkal kevesebb gondot okoz, mint más ragadozók esetében. A tógazdasági félmesterséges szaporítás lényege, hogy a tenyészállatok ikrájukat speciális fészekre helyezik az ívató tavakban. Az ikra keltetése és az ivadék előnevelése védett helyen, gondos kezelés mellett történik. E célra alkalmaznak kosarat (Woynárovich), betonmedencét (Szalay), de leggyakrabban az ún. harcsaládát (Antalfi). Az ivadék már a ládákban is kap takarmányt; népesítése az előnevelő és nevelő tavakban tiszta állományban történik, „társaságukat” csak a táplálékul szolgáló apró pontyok vagy compók képezik. A második évtől kezdve már pontytermelő tavakban találjuk a harcsákat. A félmesterséges szaporítás kidolgozásában elért eredmények ellenére tógazdaságaink harcsatermelése nem mutatott egyenletes fejlődést. Nagy volt az ivadéktermelés bizonytalansága, sikeres és sikertelen évek váltogatták egymást. Ennek fő oka az volt, hogy nem sikerült megfelelő technológiát vagy ellenszert találni az ivadékot pusztító darakór ellen. A százhalombattai Temperáltvizű Halszaporító Gazdaságban sikerült 1974—75-ben a biztonságos, nagyüzemi ivadék-előállítást megoldani (Horváth és H. Tamás 1976). Lehetővé vált a teljes mértékben szabályozott, hipofizálással indukált szaporítás, az ivartermékek mesterséges termékenyítése, Zuger-edényben történő keltetése és a biztonságos ivadéknevelés. Ivadék-előállítási probléma nem akadályozhatja sem a megfelelő természetes vizek népesítését, sem a tógazdasági harcsatermelés szélesebb körű elterjesztését. E halfaj nevelési technológiájának korszerűsítése és országos elterjesztése olyan tartaléka tógazdasági haltermelésünknek, melynek kihasználása nemcsak a termelés volumenét, de gazdaságosságát is kedvezően befolyásolhatja. Pontyos tógazdaságaink 1981-ben 63,0; 1985- ben pedig 75,4 tonna étkezési méretű harcsát állítottak elő, amely még messze elmarad a termelési lehetőségektől. Az utóbbi adat például annyit jelent, hogy a tógazdaságainkban előállított étkezési halmennyiségnek a harcsa mindössze 0,47%-át alkotta. Mivel a többi járulékos ragadozó tógazdasági termelése manapság már jelentéktelen, a harcsa rendelkezésére álló élettér lehetővé tenné a termelés felfuttatását. Kereskedelmi értékének köszönheti — biológiai tulajdonságai mellett —, hogy termelése gazdaságosan megoldható a hagyományos tógazdaságokénál magasabb költségvonzatú, korszerű technológiák alkalmazásával. Úszó hálóketrecekben történő nevelésére már másfél évtizede kísérleteket folytat a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézet. Igen alkalmas lehet a jövő melegvizes, ún. szuper- intenzív gazdaságaiban történő termelésre is. Az ehhez szükséges technológia már kialakulóban van, hiszen megoldott az indukált szaporítás, a biztonságos ivadéknevelés és speciális, hazai gyártmányú harcsatápok is rendelkezésre állnak. Továbbra is gondot okoz azonban a 200—300 g közötti méretű növendékharcsák iparszerű körülmények közötti biztonságos, nagytömegű előállítása. Ennek megoldása hozhatja meg mind a ketreces, 136
