Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Csíkfélék családja – Cobitidae
tényt. Rövid játék után megkezdődik a tulajdonképpeni ívás. A nőstény testének első részét enyhén megemeli, közben az őt űző hímek egyike átbújik alatta, és átöleli közvetlenül a hátúszó mögött. A tejes ölelése egyre szorosabbá válik, mintegy kipréseli párjából az ikrát, ami azonnal megtermékenyülve szétszóródik. Az ívási aktusok — váltott tejesekkel — néhány percenként ismétlődnek. Egy- egy jól fejlett nőstény 1000—1500 ikrát is lerakhat. Az ikraszemek viszonylag nagyra, 2,5—3 mm-es átmérőjűre duzzadnak, kikelésükhöz 4—7 napra van szükség. Az ivadék első táplálékát egészen apró zooplankton szervezetek alkotják, de körülbelül két hónap elteltével már a felnőtt állatokéhoz hasonló az étrend. Az ivadék kisebb — 8—10 példányból álló — csapatokban keresi táplálékát, lényegében az egész nap folyamán. (Csak a kifejlett vágó csíkokra jellemző az éjjeli életmód.) Már az első őszre elérik nálunk az 5 cm-es testhosszt, fejlődésük tehát viszonylag gyorsnak nevezhető, hiszen a kifejlett példányok is csak ritkán érik el a 12 cm-es nagyságot. HASZNOSÍTÁS A vágó csík gazdaságilag jelentéktelen halfajunk. Közvetlenül emberi táplálkozásra még a csíkászat fénykorában sem igen jött számításba. Mint ragadozó halak tápláléka szintén jelentéktelen, hiszen olyan szélvizekben él, ahol kevés a ragadozó. Éppen élőhelye — és főleg szerves törmelékből álló tápláléka — következtében nem jelent táplálékkonkurenciát az értékesebb halak számára. Horgászati jelentősége is minimális, egyes külföldi szakkönyvek angolna és menyhal fogásához javasolják csalihalnak. Nálunk esetenként harcsá- záshoz használták. Akváriumi tartása könnyű és igen érdekes. Akár a trópusi halak közé is tehető, ahol nagyon jó szolgálatot tehet az elhullott táplálékmaradványok összeszedegetésével. Manapság viszont már ebből a szempontból sem jöhet számításba, mivel fogását a törvény tiltja. Védettségének fenntartását legfeljebb az indokolhatja, hogy viszonylag könnyen összetéveszthető a kőfúró csíkkal. A KŐFÚRÓ CSÍK Sabanejewia aurata Filippi Egyéb nevei: balkáni csík, bolgár csík, kőfúró, kőharapó, törpe csík. (43. színes ábra) LEÍRÁS A kőfúró csík testalkata jelentősen eltér a többi csíkfélékétől: kevésbé hengeres, oldalról lapított, szalagszerű. A bulgarica alfaj zömökebb, hátvonala a fejtől meredeken emelkedik, a test hosszúsága csak 5—6-szorosa a legnagyobb testmagasságnak. A vizeinkben ugyancsak előforduló balcanica alfaj teste ennél valamivel megnyúltabb. A száj alsó állású. A bajuszszálak száma a felső ajkon 6, a szájzugban 2. A bajuszszálak a balcanica esetében hosszabbak, a bulgarica esetében rövidebbek, mint a vágó csíknál. A szem alatt egy bőrredőbe visszahúzható, kemény, villás tüske van. A pikkelyek egészen aprók, egymást nem fedik. A kőfúró esik színezetének jellegzetessége a testoldalakat díszítő, feltűnő foltsor és a farokúszó tövénél lévő, gyakran összeolvadó két sötét folt. A has fehér. Ugyanakkor a két alfaj színezete eltéréseket is mutat. A balcanica testének alapszíne sárgás, a háton 10—12, a testközépen 12—16 élénk sötétbarna folttal. A két foltsor között szabálytalan apró pettyek találhatók. A has fehér. A hátúszót és a farokúszót sötét pettyek díszitik, amelyek 4—7 többé-kevésbé szabályos sorban rendeződnek. A bulgarica testének alapszíne lilás árnyalatú, piszkosfehér. A barna foltok száma a háti és a testközépen húzódó sorban egyaránt 6—7. (A hátúszó alatt a balcanicánál az 5.—6., a bulgaricá- nál a 3.—4. oldalfoltok találhatók. A sötét pettyek száma a hátúszóban és a farokúszóban az utóbbi alfaj esetében lényegesen kevesebb.) ELTERJEDÉS A kőfúró csík különböző formái vagy alfajai szórványosan megtalálhatók az Aral-tó, a Kaszpi-ten- ger déli, a Fekete-tenger, az Égei-tenger, sőt a Balti-tenger (Nyemen, Visztula, San, Dunajec) vízgyűjtő területén (Rolik 1959). A Duna vízrendszerében a S. a. balcanica alfaj Szlovákiáig fordul elő, a S. a. bulgarica legészakibb lelőhelye Harka (1986) gyűjtései alapján a Bódva. További alfajok: S. a. radnensis (a Maros felső szakaszán), S. a. val- lachia (Románia keleti részén, a Szeret folyóban), 130
