Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)

XV. fejezet. Állami bizottság az elkészült Duna–Tisza-csatornán. A csatorna és a kincstári birtokok kiaknázása 1826-ig

1802-től, a szerződés megkötésétől 1816-ig, vagyis 14 év alatt az állam tizenegyszer folyamodott ehhez, ebből 1802 és 1811 között háromszor, 1808-tól 1816-ig pedig minden évben.24

Tekintve, hogy az 1816. esztendő terméketlen volt, a társaság nem húzhatta ki magát a szerződésben előirányzott kötelezettség alól. Amikor a magyar kamara 1817 elején követelte a társaságtól, hogy a kenyérgabona fennmaradt egyharmadából előlegezzen a zselléreknek élelmezésre, a köponti igazgatóság ezzel szembeszállt. Mivel a követelést ellentétesnek vélte a szerződésben foglaltakkal, elutasította a kamara rendeletét, a saját szükségleteire és a rekvirálások gyakoriságára hivatkozva. Az igazgatóság emiatt a tizedet kénytelen volt maximalizált áron átengedni, ahelyett, hogy piaci áron bocsátotta volna forgalomba. Mivel a privilegizált hajózási társaság és a magyar kamara nem tudott megállapodni, a viszály az uralkodó elé került. Az udvari kamara javaslatára az uralkodó a társaság kárára döntött. A társaság ezután nehéz szívvel kénytelen volt előlegezni a gabonát a kamarai parasztoknak. Igaz, az éhező zselléreknek nem búzát, hanem gyengébb minőségű rozzsal kevert búzát és árpát adtak.

Felháborodva a társaság vonakodása miatt, hogy segítséget nyújtson az éhínség gyötörte kamarai parasztoknak, a magyar kamara követelte az uralkodótól, hogy büntesse meg a társaságot. Ugyanis szerződéses kötelezettségeitől függetlenül, a magyar törvények értelmében köteles lett volna segítséget nyújtani a bérbe vett feudális birtokok parasztjainak. A társaság ugyanakkor arról tájékoztatta az uralkodót, hogy eleget tett az udvartól kapott utasításnak és segítséget nyújtott a parasztoknak. Arra kérte az udvart, hogy tekintsenek el a büntetéstől. Az uralkodó eleget is tett ennek a kérésnek.25

Alig simult el ez a viszály, az 1817-es aratás után egy újabb és még élesebb tört ki. A magyar kamara ezúttal is követelte, hogy maximált áron engedjék át neki a beszedett tized kétharmadát. Az igazgatóság elutasította a kamara követelését, és ismét panasszal fordult az uralkodóhoz, azt állítva, hogy túl gyakran alkalmazzák a 17. paragrafust, ha indokolt az eset, ha nem. Ahelyett, hogy a tized rekvirálása kivétel lenne, mindinkább szabállyá válik! 1817-ben jó volt a termés, és így nincs jogi alapja annak, hogy követeljék a tized kétharmadának átengedését. A gyakori rekvirálás a társaságnak eddig 500 000 forint kárt okozott. Ha eleget tesznek a magyar kamara újabb követelésének, akkor 30 000 pozsonyi mérő (12 600 métermázsa) ke24. Ugyanott.

25. C. U„ 25. füzet, Nr 359., od Nr 139., 544—551. föl.

419