Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)
III. fejezet. A csatorna építése körüli elvi ellentétek
Az udvari tanácsos javasolta még, hogy a csatornát az időközben trónra került II. Ferenc császárról és királyról nevezzék el. Ezt a számítással tett javaslatot, hogy az új uralkodó támogatását is elnyerje a Kiss fivérek terve, természetesen elfogadták. Schwitzen, igaz, javaslatával kisebbségben maradt az udvari kamarában, de állhatatos követelése, hogy a csatornát az állam építse, mégis támogatókra talált. Javaslatát a magyar mágnások által befolyásolt bécsi magyar udvari kancellária, az osztrák birodalom magyarországi ügyekkel fgolalkozó közigazgatási- -politikai szerve is elfogadta. Ez az intézmény gróf Csáky József által aláírt okmányával támogatta Schwitzen javaslatát, hogy a csatornát az állam építse, és kezdeményezését is, hogy a Vuka és Bosut folyók medrének csatornázásával kössék össze a Dunát a Szávával. Ebben az okmányban többek között ez áll: »ezt a kérdést (vagyis hogy ki építi a csatornát — N. P.) Schwitzen báró udvari tanácsos oly alaposan és erőteljesen magyarázta meg és véleményét olyan pontos, meggyőző és megdönthetetlen érvekkel támasztotta alá, hogy ez az udvari intézmény tétovázás nélkül támogatását nyújtja«.17 Felmerül a kérdés, miért támogatta a magyar udvari kancellária, hogy a csatornát az államkincstár építse. Úgy tűnik, erre a kérdésre akkor kapunk választ, amikor a magántársaság részvényeseinek hovatartozásáról lesz szó. Magyar hűbérurak csak elenyésző kisebbségben vannak közöttük, mert gazdasági erejük alaposan lemaradt a megfelelő osztrák és cseh rétegek mögött. A magyar mágnások, akik parasztjaik primitív kizsákmányolása révén jutottak a javakhoz, úgy vélték, hogy a csatorna körüli munkálatoknál befolyásosabbak lesznek, ha az állam végzi az építést, mert jelentős befolyásuk volt a magyar udvari kancelláriában, a helytartótanácsban, a magyar kamarában és különösen a vármegyékben, míg a magán-részvénytársaságban túlnyomó osztrák többséggel kellett számolniuk, amelyet a pénztulajdonos nagyurakon és a befolyásos bürokrácián kívül a bécsi magán- és banktőke képviselt. Ezeknek az anyagi ereje Magyarországon vagy jelentéktelen volt, vagy nem is létezett. E tekintetben a Duna— —Tisza-csatorna részvényjegyzése nem sokkal később a tényállás világos képét tükrözte. A magyar udvari kancellária a bácskai kincstári birtokok még néhány gazdasági érdekére felhívta a figyelmet. Például, hogy a bácskai parasztok a kamarának napi hat krajcárt fizetnek, ha nem végzik el a robotmunkát. Ha az állam vállalná a pénzelő szerepét, a parasztok kötelező munkaadóját az építésre lehetne fordítani, és 10 krajcárral elszámolni, ahogyan azt az urbárium 17. U. C„ r. Nr 731., 33. füzet, 1792. VIII./73., 220—228. föl. 122
