Petrasovits Imre: Az agrohidrológia főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988)
I. A mezőgazdaság természeti erőforrásai és a vízgazdálkodás rendszerelméleti kapcsolatai
Az talán meglepő, hogy a számadatok szerint a vegetáció során lehullott meteorológiailag mért csapadéknak mintegy 50—90%-a jutott a talaj felszínére. A talajvízkészlet szerepe egyes esetekben a növényállomány vízigényének kielégítésében jelentős. A növényállomány vízfelvétele a talajvízből, a talajvíz mélységétől, a növényfajtól, a talaj tulajdonságaitól függően elérheti a 20—30%-os arányt is. Sok szempontból bonyolultabb — bár kisebb területen jelentkezik — az öntözővíz hatásfokának vizsgálata és javítása. Túlzás nélkül állítható, hogy a helyi tényezők nagyfokú változékonysága miatt nem lehet kielégítő pontossággal meghatározni, hogy az üzemi gyakorlatban az öntözővíz hány %-a hasznosul. A kisparcellákon kapott ilyen adatokat számos szakember nagy területre vonatkoztatva joggal kétkedve fogadja. Az öntözés hatásfokának javítása szempontjából kedvező kilátásokat ígér az újabb, úgynevezett mikroöntözések alkalmazása. Gödöllői vizsgálataink azt mutatják, hogy az evaporáció és az átszivárgás csökkentése következtében a csepegtető öntözési módszer 90—95%-os öntözővíz hatásfokot eredményezhet, szemben az ugyanazon kísérletben alkalmazott esőszerü öntözőmódszer 50—55%-os hatásfokával. Mind a vízigény, mind a csapadék hatásfokának számításánál külön figyelmet érdemel a talajvíz-, illetve altalajvízszint mélységének és változásának ismerete. Ha ennek nagysága nem több, mint 2—3 m, akkor a növénytermesztési hatás már közvetlen, esetleg jelentős lehet. A mezőgazdasági vízgazdálkodás lényeges elvi és gyakorlati mutatója a vízhasznosulás. A vízhasznosulás azt fejezi ki, hogy egységnyi tömegű evapotranszspirációs vízzel mennyi biomassza, illetőleg termés jön létre. Ez sem csupán vízgazdálkodási probléma, hanem a természeti környezet tényezői és a velük való gazdálkodás — beleértve a fajtát, technológiát (földhasználat) és a meliorációt — közötti kölcsönhatás eredője. Oroszlány szerint ez a fontos mutató kifejezhető kg/ha mm értékkel is (1965). Már utaltunk arra, hogy az új fajták és az iparszerű technológia a természetes és a mesterséges csapadék jobb hasznosulása irányába hat. Ennek számszerű megállapítása az alkalmazott kutatások mindig megújuló feladata, öntözésfejlesztési beruházásaink hasznosításának is mutatója. Az öntözővíz hasznosulást az újabb mikroöntözőmódszerek is növelhetik. A már említett gödöllői kísérleteinkben pl. a dohány termése csepegtető öntözési módszerrel 50%-kal kevesebb öntözővíz kiadásával is ugyanannyi volt mint esőszerű öntözés esetében. Ezek a számszerű értékek évenként és helyenként változhatnak, növényfajtól és fajtától függően is. Fejlett növénytermesztés és a természeti erőforrások magasabb teljesítőképessége esetén ezek az értékek, a mi kísérleteinkben azt mutatták, hogy a melioralizált természeti erőforrások oldaláról megvan a lehetőség a 10—12 t/ha búza, 12—14 t/ha kukorica, a 60—80 t/ha cukorrépa termések nagyobb területen való elérésére, igen jó gyakorisággal. A vízgazdálkodás rendszeréhez szorosan hozzátartozik a vízminőség ismerete. A mezőgazdaság természeti erőforrásai és a vízgazdálkodás közötti kölcsönhatások körében külön és sajátos (hol csak vízgazdálkodási, hol csak környezetvédelmi) 21
