Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai
előzőleg a vízállásos helyek gyökérzónájának vízforgalmi viszonyait is megismertük, és ezek ismeretében végzünk feltöltéses planírozást. Az egyszerű feltöltés a korábban vízállásos táblafolt agrotechnikai korlátozó hatását akkor nem szünteti meg, ha a hosszú ideig vízállásos területfolt altalaj-rétegzettsége a finom iszapolás következtében a barázdafenék közelében vízzáróvá vált. Ekkor a feltöltés után nem keletkezik ugyan felszíni vízállás, de a gépek éppen úgy elsüllyednek, mint megelőzően, mert a beszivárgó víz a felszín közelében torlódik, a barázdafenéken ,,ál” talajvízréteg halmozódik fel, s a területfolt túlnedvesedik, mint megelőzően. Akkor azonban felszíni levezetést segített, most ez lehetetlen, hiszen a talajban az oldalvízmozgás rendkívül lassú folyamat. A megoldás: a gyökérzóna egyidejű meliorálása az érintett folton — mélylazítás, meszezés stb. —, s csak ezzel együtt a feltöltés. Ha a talajvízszállító réteg, a folt vízforrása valamilyen okból megközelíti a feltalajt, a feltöltés nem segít. Ez utóbbinál a vízszintsüllyesztést kell — pl: céldrénnel — előbb megoldani, s csak ezt követően rátöltéssel planírozni. A másodlagos vízállások kialakulását táblán belül részben építési, részben agrotechnikai hibákra vezethetjük vissza. Közismert jelenség, hogy a tábla szélén húzott gyűjtő- vagy elvezetőcsatornákba a tábláról közvetlen nem folyik be a víz, mert a csatorna tábla felőli részét is depónia, magasabb partsáv választja el a tábla síkjától. Ez részben a táblaszéli szívó- védő- és elvezetőcsatornák funkciójának téves tervezői és kivitelezői értelmezése, az iszaphordaléktól óvják partdepóniákkal a vízszállító rendszert. Ez sík vidéki táblák vízrendezésekor nemcsak fölösleges — szivárgó jellegű felszíni vízmozgás, lassú előrehaladás, kiülepedett, hordalékmentes lefolyó víz, aminek a csatorna ad sebességet —, hanem mind agronómiailag, mind agrotechnikailag rendkívül káros is. A szívóárok felőli táblaszél — mert természetesen erre tendáltatott a vízmozgás akár a természetes esés, akár a felszíni szivárgók kiképzése alapján — a tábláról való lefolyás megindulását követően mind szélesebb sávú vízborította szegélyként rajzolódik ki, mert a depóniák magasságát meg nem haladó víz nem tud a szívóárkokba jutni. így a táblaszéli forgóutak — időszakos táblautak — a kritikus agronómiái helyzetekben sokszor túltelítettségük következtében nem járhatók, mert sárosak, nem teherbírók, s ebben elütnek a tábla más területeitől. Itt kell megjegyezni, hogy a tábla fő műveletirányára merőleges oldalak mellett képződnek az ún. forgóutak. Ezek a gépaggregát hosszától és fordulókészségétől függően 15—25 m szélességben túlterhelt, letaposott, tömörített feltalajállapotukkal a friss műveletű területekhez képest rendszerint 10—15 cm-rel mélyebb térszíni helyzetbe kerülnek. Az ülepedő táblafelszín sem képes ezt a különbséget kiegyenlíteni, s ezért tavasszal még akkor is veszélyt képeznek a forgók a táblán, ha eredetileg nem volt szintkülönbség a csatornapart és a táblaszegély között (agrotechnikai depóniaképződés). Mindezt elősegíti az a semmivel sem indokolható gyakorlat, hogy a forgót előre elvetik, majd rajta forognak a kiálló vetőgépek, utántöltő autók stb. Ha a forgót — mintegy a 64
