Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai
állapotot hagy vissza, amin megáll, helyesebben összefut a víz. A tarlón ez különösebb problémát csak akkor okoz, ha a vízállás a felszínen közvetlen magágykészítés előtti, mert akadályozza a gépi talaj-előkészítést. Különben a tarló teherbírását az időleges vízállások a nyári időszakban ritkán rontják a művelhetetlenségig. Általános jelenség, hogy a szelvény — amit a főnövény kiürített — elnyeli a felszíni vizet még a kisebb vízlencsékből is. Kivételes eset, ha ez nem történik meg, mert a július „kivételes” csapadékossága már az aratást megelőzően telítette a felszín közeli talajrétegeket. TJgyszintén általános, hogy a nyári tarlók feltöltése a téli félévre marad, éppen úgy, mint az őszi tarlóké (pl. kukoricatarlóé). A nyári csapadékok a feltalajból a tározótérbe azért sem jutnak tovább, mert az intenzív párologtatóerők a felszín közeli rétegekből az esőket követően kiszárítják a rétegek visszatartott vízkészletét. Kivételes időjárási helyzet, amikor már nyáron tárolódik a csapadékvíz a mélyebb rétegekben. Ilyenkor rendszerint az őszi magágykészítést is jóval hamarabb kellene megkezdeni, mert később már túltelített a feltalaj, és nem bírja meg az erőgépet. A másodvetésű táblák — rendszerint a gabona utáni tarló vetések — víz- forgalmi helyzetét a sík területi és alföldi időjárástípusú üzemekben törvényszerűen a szelvény vízhiánya jellemzi. A következmény, hogy a tarlóvetések ki sem kelnek, amíg be nem ázik a magágy. Ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy a kikelt tarló vetésnek nincs folyamatos vízellátó bázisa, mert üres - holtvízre állított — a tábla talajszelvénye. Ezért fennmaradása kizárólag attól függ, hogy összeérnek-e időben a beázások a feltalajban, ahol a laza felszívó gyökérrendszer elhelyeződni kényszerül. Ez utóbbi eset a kivétel, mert az intenzív evapotranszspirációt csak az átlagosnál rövidebb csapadékközök és nagyobb hozamok tehetik lehetővé. Ezek a belvizes nyarak. A másodvetésű táblák az üzem területén tehát nem levezetési, hanem rávezetési, azaz öntözővízigényt támasztanak. Az intenzívebb földhasználat itt már érzékelteti azt a tényt, amit a belvizes táblák elmosnak emlékezetünkben: a 600 mm körüli évi csapadék éppen hogy elég a szántóföldi növénytermesztés fenntartására. A növekvő termésátlagok — a változó technológiák, fajták és a külső forrásból származó trágyaszerek stb. hatására — csak a területhez tartozó csapadékhatárig tervezhetők reálisan. A tarlóvetésre már nem marad hasznos víz a talajban. A nyári csapadékok pedig önmagukban nem tudják ellensúlyozni az ilyenkor maximális evapotranszspirációt. Ezért nincs remény a tarlóvetésre az alföldi területeken addig, amíg külső vízforrásból a biológiailag szükséges gyökéren keresztül való vízellátás meg nem oldható. A szántóterületi táblák — a mezőgazdasági nagyüzemek területi keretein belül — tehát önálló és évjáratonként változó vízforgalmi területelemek. Hasznosítási növénytakarójuk — agronómiái állapotuk — szerint ezek a vízforgalmi helyzetek a vízrendezés szempontjából meghatározó tényezők, mert összességükből tevődik össze az üzem vízháztartási komplexuma. A tétel a táblára vonatkoztatva agronómiailag nem áll. Tehát a különböző táblák levezetési víztöbbleteinek összességéből számítható az üzem szántóterületének 54
