Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai
pusztulás stb. formájában jelentkezett. A szántóterületen belüli vízkárokat, megjelenésüket követően, az üzemek többféle módon igyekeztek mérsékelni. Általánossá vált a „vízlevezető barázdák kihúzása” az őszi vetésekben, továbbá a kipusztult területfoltok újravetése más, rendszerint rövidebb tenyészidejű vagy eltérő fajú növénykultúrával stb. (Pl. őszibúza-táblában tavaszi- árpa-folt, esetleg kukoricacsalamádé stb.) A fogatos és a kisgépi agrotechnika, valamint a kézimunka-erőre alapozott termesztési módszerek ugyanis az összevont nagytáblás művelést mint termesztéstechnikai alapfeltételt ekkor még nem igényelték, és lényegében kihasználni sem tudták. A fogat vagy a — mai értelemben vett — kistraktor (15—25 kW) a megelőző 2—3 ha-os parcellákon is gazdaságosan dolgozott, miért ne dolgozhatott volna ugyanígy a nagy táblákba ékelődő vízfoltokon, melyeket külön művelettel s rendszerint más növénytakaróval lehetett a táblán belül termesztésben tartani. Az 1960-as évek végére a sík területű termőhelyeken mind fokozottabb mértékben kialakultak a nagy területű gazdaságok, jórészt több kis tsz vagy állami gazdaság összevonásával. Az üzemeken belüli szakosodás csökkentette a termesztett növényfajok számát, s ezzel kialakította a jól gépesíthető, nagy területen egységes növénytakarójú, ún. tömbös növénytermesztést. így egész határrészeken csak őszi búza vagy kukorica, cukorrépa, napraforgó, lucerna stb. termesztése folyt az adott évjáratokban. Ez az üzemen belüli területi termesztési koncentráció végleg eltüntette a megelőző termesztési gyakorlatból megmaradt vízlevezető elemeket a dűlőközökből. Helyenként magát a dűlőutak egy részét is felszántotta. S ezzel látszatra meg is teremtődött a nagygépes szántóföldi növénytermesztés és az iparszerű termesztési technológiák bevezetésének területi előfeltétele, a zavartalan munkamenetet lehetővé tevő nagy tábla. A hetvenes évek elején azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az össze- szántással kialakított nagy termőfelületek nem termesztési egységek. Évszaktól és évjárattól függően kisebb-nagyobb vízlencsék, helyenként ráfolyásos vízborítások keletkeztek rajtuk, melyeknek levezetését az új területkialakítás már nem tette lehetővé. Közben a nagy gépekre alapozott agrotechnikát és a szoros időkeretre szabott technológiák (pl. vetés, növényápolás, betakarítás stb.) egyidejű elvégzését sem lehetett megvalósítani, mert a vízfoltos területek késleltették vagy területkihagyásra kényszerítették a nehéz erőgépeket. A csapadékos időjárású évek egyre világosabbá tették, hogy az összeszán- tással kialakított nagy táblák vízrendezés nélkül nem felelnek meg a mind teljesebb gépesítettségű termesztési és betakarítási technológiáknak. Lényegében arról volt szó, hogy nemcsak a művelőeszközöket kell a területnek, hanem a területet, a művelés tárgyát, a termesztés alapeszközét és a munkafolyamatok színterét, a nagyüzemi táblát is a gépesített agrotechnikának megfelelően kiképezni és alakítani. 38
