Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai
Az üzemi területek és termőhelyi sajátosságaik vízforgalmuk alapján Mezőgazdasági — jórészt szántóföldi — területeink hasznosításában 1960-ig uralkodó volt a kisüzemi, kisparaszti gazdálkodás. Lényege — a terület- használat szempontjából —, hogy a tulajdonjog alapján elkülönülő parcellák, pár hektáros területek növénytermesztése megosztott és ennek megfelelően agrotechnikája is egyedi. A mindenki mindent termeszt és az ún. önellátó paraszti gazdálkodási forma a termőterületet állandó ellenőrzése alatt tartotta. Azon dolgozott és abból élt. így megfigyelhette a néhány hektáros területén belüli eltérő termőképességű, műveletű vízállásos vagy lefolyásos területek kialakultságát, s ahhoz alkalmazkodott agrotechnikában és termesztésmódban egyaránt. A hova milyen növény való, hol mikor kell szántani, vetni stb. a kis területen belül is differenciált területhasználatot alakított ki. A magas talajvízállású vagy mélyebb fekvésű, jobb vízellátású területfoltok is külön értékrendet képviseltek, elsősorban az aszályos alföldi részeken. Ezeken az ,,üde talajokon” öntözés nélkül is megtermett a káposzta, nagy tömeget adott a répa, a ráfolyásos vagy átfolyásos erek — összefüggő mélyvonulatok — pedig egész nyáron zöld legelőt adtak a területhez szabott jószágállománynak . A helyben összefutó víz elvezetésének egyetlen előfeltétele volt csupán: legyen a dűlőn vagy a parcellával határosán, esetleg a mély vonulatú gyepterület végén befogadó, gyűjtő- és elvezetőárok vagy -csatorna. A területi vízlencsék kivezetése a föld szélére természetszerű tartozéka volt a kisparaszti gazdálkodásnak. Az ideiglenes foltos felszíni vízállás különösebb problémát csak a tenyész- időben okozott, hiszen az élő növényzettakarót károsította. Ilyenkor sürgős volt a levezetés. Utóhatásuk a vízlencséknek viszont alig volt, hiszen a kézi vagy fogatos növényápolást és betakarítást a foltos beázás alig akadályozta. A terület-összevonásokon alapuló mezőgazdasági átszervezés megszüntette a kisparcellás gazdálkodást és összeszántotta a dűlőközi területeket. Nagyobb területrészek egységes növénytakarója eltüntette a pár száz négyzet- méteres területfoltokhoz alkalmazkodó növénytakaró tarkaságát, s ezzel az agrotechnikai különbségeket is. A terület eredeti összetétele, fekvése és víz- forgalmi különbségei azonban természetesen semmit nem változtak. A dűlőközi területek összeszántása, az egységes növénytakaró kialakítása, a nagytáblás művelés szükségszerűen feltörte azokat a mély fekvésű — és a gyepes szivárgó szerepét betöltő — rét- és legelőterületeket is, amelyek megelőzően a területi vízelvezetést lehetővé tették. A következmény — elsősorban az alföldi területeken, hiszen itt nem volt akadálya a nagy kiterjedésű egybe- művelésnek — a csapadékosabb évjáratokban, vízállások, foltonként! növény37
